Akadémiai mozgalmak és humanista tudós társaságok a kora újkorban – Az mta200.hu akadémiatörténeti sorozata (1. rész)

Jóllehet a nemzeti akadémiák hagyományosan a 18–19. század során „az államhatalom ösztönző tevékenysége” folytán jöttek létre, a reneszánsz korban spontán születő tudós társaságokat bizonyosan a mai akadémiák előzményeiként kell számontartanunk. Míg a középkorban a kolostorok és egyetemek voltak a tudományos diskurzusok helyszínei, addig a kora újkorban új színtere jött létre a tudós eszmecseréknek: a platóni előzményekre utaló académiá k vagy ahogyan az Alpokon innen hívták magukat: contuberniumok, cenacolók, coetusok, sodalitasok vagy sodalitiumok – minthogy az academia elnevezés itt inkább az egyetemekkel összefüggésben került használatba.

Csoportokból mozgalmak

Az első akadémiák Itáliában, azon belül is Firenzében jöttek létre a 15. században, a legkorábbi talán a Poggio Bracciolini révén ismert Academia Tusculana. Informális jellegüknél fogva viszonylag kevés a róluk szóló fennmaradt forrás, de azt tudni lehet, hogy kötetlen csoportosulások voltak egy-egy meghatározó személy (sokszor mecénás) körül, akinek a halála egyszersmind a csoport felbomlását is maga után vonta. Az irodalmi, tudományos eszmecsere egyelőre önképző módon és a tagok saját örömére történt. Az akadémiák történetének következő korszakában, a 16. században már akadémiai mozgalomról beszélhetünk. Bár még mindig baráti társaságokból szerveződnek e fórumok, megkezdődik az intézményesülésük, szervezetté kezdenek válni, szabályzatuk lesz, stb., ehhez kapcsolódva természetesen rítusokat is kialakítanak, jelvényeket találnak ki maguknak, és fontossá válik a beavatottak számára érthető szimbolikák használata is. E titokzatosság lehet az oka, hogy az államhatalom számára egyre többször váltak gyanússá e műhelyek. Végül elkezdtek központi, állami akadémiákat alapítani – kezdetben továbbra is egyéni kezdeményezések nyomán. A 16. századi akadémiák működésében az intézményesülésen túl a másik nagy újdonság, hogy míg az egyetemeken továbbra is a latin hegemóniája a jellemző, addig az akadémiákban az anyanyelv előretörése, a latinnal egy szintre való emelése és ápolása lesz az egyik fő célkitűzés, lásd pl. a német Fruchtbringende Gesellschaft működését. Így jutunk el végül a modern kori akadémiákhoz, mint például a Magyar Tudós Társaság megalapításához is, melynek – hasonlóan itáliai, német és francia megfelelőihez – szintén van kora újkori előzménye.

Tudós férfiak baráti összejövetele a Magyar Királyságban

A legkorábbi magyarországi tudós társaságra mind helytállók a fentebb elmondottak: egy kiváló személy, a főpap és kancellár Vitéz János (Zrednai János) körül jött létre, kevés és zavaros forrásunk van a működésére vonatkozólag, és legkésőbb a főpap halálával feloszlott. A legfőbb forrásunk a történetéhez a Filippo Buonaccorsi (latinos nevén: Callimachus Experiens) által jegyzett Sanoki Gergely-életrajz. A tudós lengyel főpap vitája számos ponton tévedést tartalmaz: Vitéz, vagy elődje, Johannes de Dominis helyett Johannes Garát ír, majd a váradi püspök contuberniumának olyan személyi összetételét vázolja fel, mely teljességgel lehetetlen volt egy időben – azonban máshol és máskor működhetett a műben leírt tudós társaság. Mai tudásunk szerint Vitéz még budai éveiben (1439–1444) kezdett tudós férfiak gyűrűjében baráti összejöveteleket tartani, amelyeken mindenekelőtt az ő érdeklődésének megfelelően irodalmi művek értelmezésével, kéziratok emendálásával (ti. tudós javításával), majd idővel csillagászati kérdések megvitatásával foglalatoskodtak. A tagok közt találjuk Sanokin kívül a pápai követ auditorát: Pier Paolo Vergeriót, Filippo Podocataro ciprusi költőt, Ulászló titkárát: Mikołaj Lasockit, Pál főesperest, V. Miklós pápa későbbi török tolmácsát: Ivanich Pált és a gyászos sorsú, az 1444-es várnai csatában elhunyt humanistát, Giuliano Cesarini kardinálist. A csoport spiritus rectora minden bizonnyal a rangidős Pier Paolo Vergerio volt, akinek a könyvei halála (1444) után Vitéz világhírű könyvtárába kerültek. Vitéz később áttette székhelyét Nagyváradra (1444–1465), majd érseki kinevezése után Esztergomba (1465–1472), de mind a váradi, mind az esztergomi éveiben folytatta a contuberniumai vezetését. Váradi körében találjuk Miklós modrusi püspököt, Marcin Król z Zurawiczy későbbi krakkói csillagászprofesszort, majd Esztergomban az érsek unokaöccsét: Janus Pannoniust, a költő-filozófus Galeotto Marziót, Johannes Regiomontanus csillagászt, Marcin Bylica (Ilkus Márton) csillagászt, Bessarion kardinális titkárát: Giovanni Gattit és olykor magát az uralkodót, Mátyást. A Vitéz körüli mecenatúra ennél még sokkal kiterjedtebb volt, számos dedikáció és megemlékezés tanúsítja, hogy mind a fiatal tehetségek, mind az irodalom és csillagászat nagy pártolója volt.

Vitéz János Mátyás elleni összeesküvése, majd halála (1472) után a contubernium feloszlott, de a tudós beszélgetésre vágyók köre újraszerveződött egyéb helyeken: Báthory Miklós váci püspök udvarában, Nagylucsei Orbán egri püspök házában, de mindenekelőtt az uralkodó, Mátyás udvarában. E csoportosulásokról több kortárs műben is megemlékeztek: Antonio Bonfini Symposionjában örökített meg egy tudós vitát, de Pescennio Francesco Negro és Galeotto Marzio is többször írtak udvarokban, kertekben összegyűlő, tudós eszmecserét folytató társaságokról a fent említett helyszíneken. E conviviumok résztvevői voltak rajtuk kívül a firenzei platóni akadémia tagja, a ficinói neoplatonizmus legfőbb közvetítője: Francesco Bandini, a magyarországi tudós főpapok közül Garázda Péter, Váradi János, Váradi Péter és Geréb László, a tudós könyvtáros Taddeo Ugoleto, a király orvosa: Giulio Milio, a történetíró Pietro Ransano, a költő-fordító Bartolomeo della Fonte és az ágostonos szerzetes, kiváló rétor Aurelio Brandolini Lippo. Utóbbi két dialógusában is megörökítette a budai akadémiai eszmecseréket, így minden bizonnyal létezett Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében egy platonista tudós csoportosulás, melyet a kortársak akadémiai coetusnak neveztek.

Így tett „a német humanizmus atyjaként” ismert Konrad Celtis is, aki először a Mátyás halálára írt ódájában örökítette meg a budai tudós társaságot. Celtis az Alpokon túl, német földön igyekezett programszerűen meghonosítani az akadémiai gondolatot, s ehhez egyfajta akadémiai hálózatot hozott létre: a helyi kisebb-nagyobb sodalitas litterariák kapcsolódását, melyek alatt „nem tartósan együtt élők közösségét, hanem a lélekben, azaz tudományos, irodalmi törekvéseikben összetartozó laza együttest” kell értenünk, akik levelezés és gyakori látogatások útján tartották a kapcsolatot egymással. Bécsi egyetemi professzori kinevezése után ennek apropóján jött létre a Duna Menti Tudós Társaság (Sodalitas Litteraria Danubiana), mely egy 18 epigrammából álló kötettel, az Episodiával köszöntötte a tudóst. A sodalitas vezetője ifjabb Vitéz János veszprémi püspök, a bécsi püspökség adminisztrátora volt, tagjai közt találjuk az alapító Celtisen kívül Jacobus Pisót, az ünnepelt költőket: Girolamo Balbit és Bohuslav Lobkowitz von Hassensteint, a budai kancellárián dolgozó humanistákat: Augustinus Moravus Olomucensist, Jan Šlechta ze Všehrdet és Georg Neidecket, Miksa tanácsadóját, a bécsi egyetem kurátorát: Johannes Cuspinianust, a már említett Giulio Miliót és a geográfus Philippust. Legfőbb célkitűzésük egymás műveinek bírálata, lektorálása és kiadásra való előkészítése volt, valamint korábbi szerzők (Janus Pannonius, Galeotto Marzio és Antonio Bonfini) műveinek emendálását és kiadását is feladatuknak tekintették. A társaság összejöveteleiről szinte semmit sem tudunk, de fennmaradt egy aranypénzekkel kirakott ivócsésze, melyet a sodalitasnak készíttetett és ajánlott fel Augustinus 1508-ban – a szimbolikus, szakrális tárgyak megléte az akadémiai gondolat fejlettebb szintjére enged következtetni. E társaság is azonban legkésőbb Augustinus halálával (1513) feloszlott.

A reformáció hatása és az egyetemek szerepe az akadémiák létrejöttében

A mohácsi csatát követően a Hunyadi- és Jagelló-kori humanizmus képviselte hagyományok és törekvések jelentős átalakuláson mentek keresztül, amelyre óriási befolyást gyakorolt a terjedő reformáció. A korábbiakhoz képest jelentősebb szerepet játszottak az arisztokrata családok – a Nádasdyak, Thurzók vagy éppen a Batthyányak udvarai egyben kulturális központként is szolgáltak. További változást jelentett az egyetemek növekvő szerepe, különösen Wittenbergé. A német egyetemvárosban tanított Martin Luther és Philipp Melanchthon is, a magyarországi diákok érthető módon erre vették az irányt, hogy megismerjék a reformált tanításokat. Az 1550-es évek közepére már annyian voltak, hogy saját egyetemi társaságot alapítottak 1555-ben. A társaságnak volt elnöke, közös kasszája, összejöveteleik, idővel könyvtáruk is. Mivel nemigen beszéltek németül, a latin nyelvet használták ‒ a magyar diákoknak külön igemagyarázatokat is tartottak latinul. Akadémiának sosem nevezték magukat, azonban a humanista műveltség iránti elkötelezettségüket mutatja, hogy a társaság tagjai üdvözlőverseket, ajánlásokat írtak egymáshoz, leveleztek. Irodalmi termésük nem egyenletes színvonalú, antikizáló költészetük Vergiliust, Ovidiust és Horatiust követte, de kiemelkedő a Zrínyi-album néven ismert versgyűjtemény (De Sigetho propugnaculo), amely amellett, hogy a Zrínyi-kultusz egyik fontos állomása, a társaság különböző nemzedékeinek verseiből készült válogatás.

Összejövetelek a hársfa alatt

A 16. század második felében szerveződő magyarországi csoportok jelenlétét levelezések, versfüzérek, ajánlások szövevényes hálójából lehet kinyomozni, ezek alapján egy felső-magyarországi és a „padovások” gyulafehérvári társasága mellett Radéczy István pozsonyi köre tűnik meghatározónak. A társaság Oláh Miklós esztergomi érsek halála (1568) után költözött Pozsonyba, az egri püspök és királyi helytartó címét viselő Radéczy pozsonyi otthonába. Összejöveteleiket az itáliai akadémiák mintáját követve a könyvtárban vagy az Apollónak szentelt hársfa alatt tartották. A „Radéczy hársfája” néven emlegetett körhöz tartozott a korabeli szellemi elit színe-java: Istvánffy Miklós, Elias Corvinus és Georg Purkircher, Nicasius Ellebodius, Carolus Clusius és Zsámboky János. Egymáshoz írt verseikben visszatérő kép a pozsonyi kertben álló hársfa, amely körül összegyűltek, ezzel utalva az irodalmi társaságok, akadémiák hagyományos szimbólumára. Példaképüknek Janus Pannoniust tekintették, de szerteágazó érdeklődésük kiterjedt szövegértelmezési problémákra, a feliratok, érmék gyűjtésére, valamint a természettudományokra. Itáliai ‒ elsősorban padovai – humanistákkal tartottak fenn kapcsolatot, mindezek révén Radéczy köre a Vitéz János utáni időszak legjelentősebb akadémiai jellegű csoportosulása lehetett magyar földön.

Móré Tünde és Szilágyi Emőke Rita

Válogatott irodalom

Kiss Farkas Gábor: „Elias Corvinus verse Radéczy püspök hársfájáról”. In: Lelkiség és irodalom: Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére. Szerk. Bajáki Rita, Báthory Orsolya, Bogár Judit, Déri Eszter, Kónya Franciska, Maczák Ibolya, Szádoczki Vera. Pázmány irodalmi műhely: Lelkiségtörténeti tanulmányok 17. Budapest: MTA PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2017, 279‒284.

Klaniczay Tibor: A magyarországi akadémiai mozgalom előtörténete. Humanizmus és reformáció 20. Budapest: Balassi Kiadó, 1993.

Pajorin Klára: „Bonfini Symposionja”. Irodalomtörténeti Közlemények 85 (1981): 511‒534.

Hortus Musarum: egy irodalmi társaság emlékei. Összegyűjtötte és bemutatja Ritoókné Szalay Ágnes. Studium: A Magyar Iparművészeti Főiskola Typo-grafikai Tanszékének kiadványai. Budapest: Magyar Iparművészeti Főiskola, 1984.
Szabó András: Coetus Ungaricus: A wittenbergi magyar diáktársaság 1555‒1613. Humanizmus és reformáció 37. Budapest: Balassi Kiadó, 2017.