Az Akadémia székházának homlokzati szobordísze – Az mta200.hu akadémiatörténeti sorozata (6. rész)

Csaknem négy évtizednek kellett eltelnie addig, amíg a Magyar Tudományos Akadémia méltó hajlékra lelt. A korábban különböző pesti házakban néhány szobát bérlő Társaság az 1850-es évek végén országos gyűjtést indított, hogy a befolyt pénzadományokból felépíthesse székházát a pesti Duna-parton, a Lánchíd közvetlen közelében. Az 1865-re neoreneszánsz stílusban felépült akadémiai székház homlokzatait a magyarországi mesterek által faragott kőszobrok mellett jórészt terrakotta, azaz égetett kerámia plasztikák díszítik. Ezek a Berlin melletti Charlottenburgban működő kerámiaüzemben, az Ernst March’s Thonwaaren-Fabrikban készültek. A gyárat a pomerániai származású fazekasmester, Ernst March alapította 1836-ban. A vállalat az 1840-es évek elején specializálódott épületdíszítő kerámiák gyártására. Első jelentős megrendeléseit a porosz királyi udvartól kapta: a terrakottadíszek tömeges előállítására berendezkedett üzem a potsdami Sanssouci park új épületei számára készített szobrászati dekorációt. Ebből az időszakból származik az Ernst March’s Thonwaaren-Fabriknak az Akadémia székházát tervező porosz királyi építésszel, Friedrich August Stülerrel való szoros munkakapcsolata, aki több potsdami épület tervezője volt.

Az Akadémia építési bizottsága – Dessewffy Emil elnök, Eötvös József alelnök és Károlyi György igazgatótanácsi tag – minden bizonnyal Stüler ajánlására vette fel a kapcsolatot az üzemmel. Az építési bizottság és a gyár között – amelyet ekkor már Ernst fiai, Paul és Emil vezettek – pedig a Stüler berlini építészirodája és a pesti, az akkori Franz Josephs Platzon (a mai Széchenyi téren) emelt építőszín között ingázó, azaz a tervezés egyes fázisaiban részt vevő és a kivitelezést Ybl Miklóssal együtt koordináló Szkalnitzky Antal közvetített. (A fiatal építész néhány évvel korábban Stüler tanítványa volt a Berlini Építészeti Akadémián, illetve részt vett az akadémiai székház tervpályázatának első fordulójában.)

A kőfaragványoknál olcsóbb, ám a hazai épületdíszítő plasztikában addig ismeretlen szobrászati eljárással készült termékek importját többen kritikus hangokkal illették, amelyek a korabeli hazai sajtóban is megjelentek. Az újdonsága és külhonisága miatt is az idegenség stigmáját viselő égetett agyag szobordísz azonban éppen mássága miatt bírt többlettel – mind a többi, kőből faragott épületornamentikával szemben, mind az építészeti program számára. Ez a másság az abszolutizmus időszakát jellemző nemzeti romantika idején a tudományoknak egy több ezer éves európai hagyományra épülését, azok nemzetekfelettiségét demonstrálta, illetve ezen eszméknek a honi tudós társaság számára való – korábban kevésbé hangsúlyozott – jelentőségét emelte ki. Ezt a koncepciót fejezték ki az épületdíszítő elemek, illetve azok elrendezése. Később a szobrok pusztulásával, elmozdításával az eredeti program széthullott. Így a szobrok összessége által képviselt egység mára már csak eszmei rekonstrukció útján hozzáférhető.

A középrizalit, azaz a palota központi tömbjének négy sarkán szfinxek kaptak helyet, a második emelet fölötti balusztrádos korláton pedig kandeláberek (négy a dunai, kettő az Akadémia utcai homlokzaton). A koronázópárkányokon oroszlánfejes vízköpőket imitáló díszek sorakoztak. Ezekből százötvenet helyeztek el a székházon. A középrizalitot Athéné- és Apollón-fejes tondók ékítették – öt-öt a fő-, kettő-kettő pedig az oldalhomlokzatokon –, illetve ékítik ma is. A tudományokat szimbolizáló tíz allegorikus nőalak szobrából hatot (Jurisprudentia, Historia, Physiographia, Mathematica, Philosophia, Philologia) a fő-, négyet (Archaeologia, Poesis, Cosmographia, Politica) a dunai homlokzaton helyeztek el az építtetők. Öt tudós és egy művész – európai akadémiák (eszmei) alapítói, vezetői – egész alakos szobrát állították fel a székház második emeleti sarkain: Isaac Newtonét, Raffaellóét, Galileo Galileiét, Révai Miklósét, René Descartes-ét és Gottfried Wilhelm Leibnizét. Az allegorikus nőalakok és a tudósok szobrainak mintáit német művészek – Albert Wolff, Hermann Wittig, Bernhard Afinger, Karl Heinrich Möller, Rudolf Siemering és Hermann Schievelbein – készítették. Egyedül Révai Miklós nyelvész szobra mintájának alkotója volt magyar: Izsó Miklós. A díszterem öt ablaka fölé griffes, a harmadik emeleti képtár öt kettősablaka fölé tripodos-girlandos, a rizalit oldalhomlokzataira pedig gyümölcs- és virágfüzéres táblák kerültek.

A homlokzat további szobordísze kőből készült, és magyar mesterek faragták őket. Izsó Miklós már 1864 nyarára elkészült a díszterem középső ablaka felett elhelyezett relieffel, amelyen a magyar címer és az azt tartó géniuszok láthatók, illetve ekkorra készen álltak a többi dísztermi ablak fölött helyet kapó szöveges táblákat tartó géniuszok is. Halász László a főhomlokzati középrizalit oszlopainak és pilasztereinek figurális és ornamentális díszét, illetve a homlokzat további figurális pilaszterfőit faragta.

Az építőkövektől, valamint a Halász és Izsó által faragott, kőből készült díszektől színben (is) elütő terrakották egy vertikálisan „leolvasható” programmá álltak össze egykor a székház homlokzatán.

A legfelsőbb szférát az épület főpárkányainak és a középrizalit balusztrádjának dekorációja adta. Az ókori Hellász mitológiájában a tudást őrző és jutalmazó (a nem tudást pedig büntető) emberfejű, oroszlántestű, szárnyas teremtmények, a szfinxek voltak; társaik pedig a (tudásból fakadó) hatalom erőteljes védelmezői, az oroszlánok. A neoklasszicista építészetben az ülő, egyik lábukat többnyire felemelő szfinxek leggyakrabban a homlokzati timpanonok két oldalán foglaltak helyet, igazodva a klasszikus görög építészet hagyományaihoz. Az újkori szfinxek mindazonáltal a görög és korábbi megfelelőik, az egyiptomi szfinxek hibridjei voltak, legalábbis ami értelmezésüket jelentette. A lények már az ókori Egyiptomban is a vallási bölcsesség őrzői voltak. Ez a jelentés egyrészt illeszkedett a görögök tágabb értelemben vett, de az isteni szférához kétségtelenül kötődő bölcsességfogalmához, másrészt az újkori akadémiák, múzeumok szentélyjellegét is erősítette. A tudományok székházának másodlagos védelmezői pedig az oroszlánok lettek. Az állatok ugyancsak a klasszikus görög építészeti dekoráció nyomán jelentek meg az Akadémia palotáján: fejük vízköpőt formált (illetve az újkori épületek díszítőszobraihoz hasonlóan már csak imitált). A szfinxeket még a 19. században távolították el az épületről veszélyesnek ítélve pozíciójukat, a háborús károkat szenvedett székház párkányán megmaradt oroszlánfejeket a második világháború után verték le. (Ezekből néhányat őriz az MTA Művészeti Gyűjtemény.)

A rizalit harmadik emeletén, az ország első nyilvános „szépművészeti múzeumának” – az Esterházy (1865–1871), majd Országos Képtárnak (1871–1906) – helyet adó teremsort övező falakon a tudomány és művészet görög-római istenségei őrködnek ma is: Athéné (Minerva) és Apollón (Apollo). Apollón alakjának szerepeltetése a homlokzaton azt a félreérthetetlen üzenetet hordozza, hogy a székház nemcsak a tudományok, hanem a képzőművészetek hajléka is. Az istenség mintegy őrködött/őrködik az Esterházy, majd az Országos Képtár, illetve a később ugyanitt helyet kapó Történelmi Képcsarnok (1906–1939) és az MTA Művészeti Gyűjtemény (1994–) termei fölött. Apollón és a „körülötte” felsorakozó, tudományágakat szimbolizáló hat (és a dunai homlokzaton még négy) nőalak együtt a reneszánsz idején újrafogalmazott Parnasszus-gondolatot idézik meg. A Helikonnal az új szöveges hagyományban egybeolvadt Parnasszus ekkor vált Apollón és a múzsák kizárólagos lakhelyévé; egyben egy olyan képzeletbeli, ideális helyszínné, ahol a halhatatlan művészek és tudósok összegyűlhetnek. Az áthallást, illetve a nőalakoknak múzsákká avanzsálását, ha számuk nem is, de az általuk megjelenített allegorikus tartalmak biztosítják – még ha azok nem is művészeti ágak megtestesítői, mint a múzsák többsége, hanem tudományokéi. A homlokzat felső részének díszítőszobrokkal megjelenített felettes szférája – Parnasszus hegye – biztos eszmei környezetként szolgál(t) a(z európai) tudományok embereinek: mind az alant álló, szobrokkal megidézett szellem- és természettudósoknak és művészeknek, mind az épületben dolgozóknak. Egyben bátorította a tudósok közösségének, a societas scientiarumnak a szerveződését.

A hazai tudós közösség elé példaként állított személyiségek az újkori európai tudományosság nagyjai: az ő szobraik állnak az épület második emeleti sarkain. Személyükben azonban nemcsak nagy tudósokat, hanem tudományszervezőket is tisztelt a szobraikat megrendelő Akadémia: mindannyian tudós társaságok (eszmei) alapítói és/vagy elnökei voltak. Newtont 1703-ban választotta elnökéül a Royal Society. Leibnizet III. Frigyes porosz herceg nevezte ki az 1700-ban alapított berlini Königlich-Preußische Akademie der Wissenschaften első elnökének. Descartes 1649-ben Krisztina svéd királynő felkérésére kezdett tudós társaság szervezésébe Stockholmban (ami azonban a tudós váratlan halála miatt nem jöhetett létre). Galilei a római Accademia dei Lincei legmegbecsültebb tagja volt, tanítványai pedig Firenzében alapítottak természettudományi társaságot a tiszteletére, az Accademia del Cimentót. Raffaello az egyetlen művész az ábrázoltak között, noha építészi munkássága miatt tudósnak is tekinthető. Kétségtelen azonban, hogy nem az utóbbi miatt kerülhetett szobra az Akadémia homlokzatára. Kompozícióit, amelyek a mester halála után metszetek útján gyorsan elterjedtek, Európa összes művészeti akadémiáján másolták, így évszázadokra meghatározták a művészeti kánont. Raffaello a festészeti akadémizmus előfutárának tekinthető. A vatikáni pápai palota Stanza della Segnaturájába festett, az Athéni iskola címen ismert falképére a következő évszázadok festőgenerációi mint a tökéletes műre tekintettek. (A freskó középpontjában Raffaello nem mellesleg két ókori akadémiaalapítót, Platónt és Arisztotelészt örökített meg.) A festő szobra a második világháború idején megsérült, alakját később Lomonoszovéval pótolták. Révai Miklós az egyetlen magyar tudós, akinek szobrát elhelyezték az épület homlokzatán. Az intézmény alapítása előtt elhunyt nyelvészt a honi tudós társaság eszmei alapítójaként tartotta számon a magyar tudományos közösség. Először saját előszavával kiadta Bessenyei György Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkáját (Bécs, 1790), majd ő maga is kidolgozott egy tervezetet, amelyben egy hazai tudományos intézmény alapjait rajzolta meg. A’ Magyar Tudós Társaságnak képe címet viselő munkája azonban kéziratban maradt. Révainak a homlokzaton, európai tudósok társaságában elhelyezett szobra az összekötő az egyetemes és a nemzeti tudományosság között.