Az MTA veszteségei a 20. század első felében – Az mta200.hu akadémiatörténeti sorozata (9. rész)

A tudománytörténet-írás sajátossága, hogy érdekes és tanulságos tudós-élettörténeteket, élettörténet-részleteket, illetve egy időpontban zajló, több tudóst érintő történeteket, jelenségeket mutat be. Nem igazán foglalkozik azzal, hogy a történetek mennyire tipikusak, vagy mennyire szisztematikusak, hiszen a nagy tudósokról – akárcsak a jelentős királyokról, jelentős művészekről – az olvasó már tudja, hogy jelentősek (például azért, mert szerepeltek a középiskolai tananyagban), nevük önmagában kelt akkora érdeklődést, hogy a velük kapcsolatos történet elolvasásra érdemes.

Az intézménytörténet-írás sajátossága, hogy élesen elválasztja az intézmény tagjaként azonosítható személyeket az intézmény profiljával azonos területen működő, a maguk korában vagy a történelem mérlegén jelentősnek minősíthető személyek történetétől, s csak az előbbi csoporttal kapcsolatos megállapításokat tartja fontosnak az intézménytörténet szempontjából.

A történetszociológus, mint e sorok szerzője is, azonban másképpen kell, hogy eljárjon, hiszen minden vizsgált csoporttal – így az akadémikusokkal, azaz az MTA tagjaival – kapcsolatban is mennyiségekről, belső arányokról, időbeli eltolódásokról kell beszélnie. Sőt a kutatónak a vizsgált csoport tulajdonságaként kell számba vennie azt, hogy az adott csoport rekrutációja, önrekrutációja a potenciálisan a csoporthoz tartozó népességből kiket milyen arányban engedett be. [Karády 2020; Nagy 2024.] A „potenciálisan a csoporthoz tartozó népesség” nem egyszerűen statisztikai fogalom, azaz nem arról van szó, hogy „hány román ember él a dualizmus kori Magyarországon, az mekkora részét képezi az ország népességének, s ehhez képest milyen kevés a román származású akadémikus”. Ehelyett azt veszi számba, hogy mindazon emberek közül, akik a megelőző szűrőkön korábban – társadalmilag szisztematikusan – átestek, például szakkönyvek vagy szaktanulmányok publikálására rangos könyvsorozatokban, szakfolyóiratokban lehetőséget kaptak, éppen az adott csoporthoz tartozó szűrésen nem mentek át. Azaz a maga korában tudományos teljesítményt felmutató vagy a történelem mérlegén az adott tudományág kiválóságai közé sorolt személyek közül ki nem lett az MTA tagja vagy egyetemi magántanár. (Míg az egyetemi nyilvános rendes tanárból tanszékenként csak egy volt, ami azt is jelenti, hogy kevesebb nyilvános rendes tanár volt, mint akadémikus; a történelem mérlegén akár jónak, akár rossznak bizonyuló kinevezés mindenképpen évtizedekre lehetetlenné tette, hogy más kiválóságok megszerezzék ezt a címet/állást, a „magántanárság”-gal az egyetem ugyanazon tudományterület, sőt ugyanazon tudományos téma egymással vitában álló kiválóságait becsülhette meg, jelezve, hogy az egyetemi tudományos közösség többre tartja őket, mint a tudományágból doktori fokozatot szerző, rangos folyóiratokban publikálni engedett – tehát szintén tudósnak elismert – szélesebb értelmiségi csoportot.)

A Magyar Tudományos Akadémia – alapításától kezdve – különbözni kívánt azoktól a társaságoktól, iskolai tantestületektől, később folyóiratoktól, melyek nyíltan egyik vagy másik felekezet, régió, tudományág körére szűkítették rekrutációjukat. Az MTA e célkitűzései nem voltak teljesen előzmény nélküliek, hiszen Mária Terézia a Magyar Tanulmányi Alap, illetve az Egyetemi Tanulmányi Alap létrehozásakor – az MTA alapítása előtt bő fél évszázaddal – egyértelműen leszögezte, hogy nem valamely felekezet, hanem minden országlakos javára teszi az alapítványt, de a 18. században még nem nagyon voltak olyan intézmények, melyek ennek ténylegesen felekezetsemleges végrehajtását meg tudták volna oldani, az alaphoz tartozó (korábban jezsuita) középiskolák működtetését néhány másik katolikus szerzetesrendre bízták, így azok tanári karában a nem katolikus vallású tudós-tanárok számára nem nyílt működési lehetőség – bár a mögöttük álló Magyar Tanulmányi Alapot csak 1923-ban (!) nevezték át Magyar Katolikus Tanulmányi Alapra.

A 19. században a Magyar Tudományos Akadémia rekrutációs (kooptációs) stratégiája nem távolodott el lényegesen ettől az eszménytől, [Ugrai 2022.] a 20. században viszont – állami/kormányzati elvárásokra hallgatva, illetve tagjai attitűdjét, csoportérdekeit követve – meglehetősen.

Jelen írás témája szempontjából tehát az MTA veszteségeinek első és legfontosabb csoportja, hogy a korabeli tudománybírálati stratégiák (az MTA által is tudományosnak elismert folyóiratok, könyvkiadók, doktori és magántanári eljárásokat vizsgáló egyetemi testületek, tudományos társaságok felkérései és jutalmazásai) kedvezményezettjeinek egy része valamilyen oknál fogva vagy soha nem lett MTA-tag, vagy – hasonló tudományos teljesítményű pályatársaihoz képest – csak hosszabb tudományos karrier után lett az.

Az MTA napjainkban is ambicionálja, hogy ne csak a jelenre, ne csak a kortársakra, hanem a múltra nézve is „fontossági sorrendbe” rakja a tudósokat; ez megnyilvánul többek között akadémiai intézmények által szervezett emlékülésekben, utcanévadáshoz adott szakvéleményben vagy akadémiai kézikönyvek fejezeteinek hosszában is. Ezek alapján az MTA mintegy folyamatos „beismerésben van” azzal kapcsolatban, hogy mely tudományos kiválóságokat (angolul academicnek nevezett személyeket) nem választott a megfelelő időben tagnak.

Ez pedig nyilvánvalóan az „Akadémia vesztesége”, akár abban az értelemben, hogy a megszülető – s a magyar vagy nemzetközi tudományos életre nagy hatást gyakorló – tudományos művek nem adódtak hozzá az MTA presztízséhez, akár abban az értelemben, hogy az akadémiai elismerés hiánya a tudósok egy részét más pénzkereső, presztízskereső pályára terelte. Így ezek a tudósok a más pályákon való érvényesülés időszükséglete miatt kevesebb tudományos művet alkottak, mint alkottak volna akkor, ha egyházi, hivatali, vállalati feletteseik vagy éppen tehetősebb családtagjaik, ismerőseik – saját tudományos mérlegelési szemponttal nem rendelkezve – az akadémiai tagság hallatán megfinanszírozták volna kutatásaikat vagy legalábbis megélhetésüket.

A 20. század magyar tudománytörténetének első két ilyen intézményesen megragadható vesztesége a Társadalomtudományi Társaság és a Nyugat köréhez tartozó tudósok nagy többségének távoltartása az MTA-tól. Az MTA korabeli meghatározó személyiségei nem állították, hogy a szociológia, a közgazdaság-tudomány vagy a jogtudomány módszertani kritériumainak nem felelnek meg a Társadalomtudományi Társaság előadásain elhangzó elemzések, a Huszadik Század hasábjain megjelenő tanulmányok, inkább nyíltan felvállalták, hogy „nemzeti” – azaz politikai – szempontból ítélik aggályosnak e műveket. (Kétségtelenül az MTA kora 19. századi öndefiníciójához is hozzátartozott a „nemzeti” szempont, de ez akkor a tudományos nyelvként szolgáló latinnal, némettel szembeni magyar szaknyelv fejlesztését, részben pedig a felekezeti-regionális-rendi partikularitás értékkritériumain felül álló, azaz az eszmei piacon mindenképpen tágító funkciójú gondolatot jelentett.) [Huszár 2015.]

1

Míg a Huszadik Század köre a társadalomtudományok, addig a Nyugat köre a humán tudományok (mindenekelőtt természetesen az irodalomtörténet és az esztétika) területén mutatott fel olyan tudományos szerzőcsoportot, melynek nem értékelése egyértelműen az MTA vesztesége volt. Ezt az alulértékelést a korszak egyik legfontosabb akadémiai kézikönyve, Pintér Jenő irodalomtörténete elvileg is szentesítette.

Fontos látnunk, hogy az e körökhöz tartozó tudósok – bár beágyazottságuk a közintézményrendszerbe sokkal kisebb volt, mint az MTA-tagoké – közel sem voltak „szabadon lebegő értelmiségiek”. Kifejezetten ambicionálták a minőségelvű tudományos hierarchiát, megalakították például a Vörösmarty Akadémiát vagy az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségét, és feltehetően elfogadták volna az MTA meghívását is. A Társadalomtudományi Társaságról „a történelem mérlegén” – ha például a Magyar életrajzi lexikonba (az 1968–1991 között megjelent I–II., III., IV. kötetekbe) való bekerülést annak tekintjük – látható, hogy 30 tagjából csak néhány volt akadémikus. Egy már a társaság megalakulása előtt, 1898-ban vált azzá, hármójukat társadalomtudományi társasági működésük ismeretében a Horthy-korszakban, az ötödiket pedig 1945-ben választották taggá. Ez ahhoz képest igen kis szám, hogy például a Természettudományi Társulat lexikonba bekerült tagjainak fele akadémikus lett.

Néhány évvel ezelőtt Hargittai István akadémikus kezdeményezésére vita folyt arról is, hogy a két háború között alkalmazott-e antiszemita diszkriminációt az Akadémia. [Hargittai 2018.] Ebben a vitában mutattuk be, hogy az akadémiai tagválasztás potenciális bázisául szolgáló tudósok 12%-a volt zsidó, ezzel szemben a beválasztott akadémikusok 4%-a, valamint azt is, hogy a dualizmus kori akadémikusválasztási gyakorlathoz képest a Horthy-korban hétszer kisebb valószínűséggel került zsidó származású tudós az Akadémiára. [Nagy 2018.] Tehát ebben a kérdésben is megragadható a veszteség e típusa, azaz a ténylegesen beválasztottak körének és a potenciálisan „odavalóknak” a társadalmilag szisztematikus eltérése.

A 20. század viharai azonban a már MTA-taggá vált személyek eltávolításához is elvezettek. Eltávolításra nemcsak a dualizmus, de a forradalmak alatt sem találunk példát. 1919 őszén, az ellenforradalmi időszakban az MTA Közgyűlése indokoltnak látta a forradalmi hónapokban exponált akadémikus tagjaitól az akadémikusi címet megvonni – s korántsem olyanoktól, akiket a viharos változások dobtak a felszínre, hanem a Magyar Filozófiai Társaság 1914–1919 közötti elnökétől, Alexander Bernáttól, a magyar szlavisztika első nemzetközi rangú képviselőjétől, Asbóth Oszkártól, a dualizmus kori matematikaoktatási reform vezéralakjától, Beke Manótól, az intézményes műemlékvédelem megteremtőjétől, Éber Lászlótól és a budapesti állatkert létrehozójától, Lend Adolftól.

Bár az 1930-as években az MTA nem csatlakozott a legsötétebb eszmeáramlatokhoz, a harmadik zsidótörvény felsőházi vitájakor az MTA képviselője, Orsós Ferenc patológus – belső akadémiai közgyűlési ellenállást ki nem váltva – azt „tudományosan” érvelő módon támogatta.
Miután 1945-ben az alapszabály-módosítás kimondta, hogy kétharmaddal kizárható, akinek „erkölcsi vagy állampolgári épsége (integritása) súlyos csorbát szenved”, három tag záratott ki, mindhárman 1939–1945 közötti szélsőjobboldali kormányzati és parlamenti tevékenységükkel összefüggésben: az említett Orsós Ferenc mellett József Ágost főherceg és Hóman Bálint is a nyilas felsőház tagjaként működött. Az 1945-ben rövid ideig elnökként dolgozó Kornis Gyula kikényszerített lemondása is olyan személyt érintett, aki államtitkári és országgyűlési elnöki pozícióiról volt leginkább ismert. [Vizi 1994; Ladányi 2002.]

A radikális változás, a nagy veszteség azonban az volt, hogy 1949-ben az MTA 122 tagjának tagságát tanácskozó tagsággá minősítették, köztük olyanokét is, akiket 1945 és 1948 között éppen Horthy-kori mellőztetésük hangsúlyozásával választottak tagnak, vagy lettek levelező tagból rendes tagok, mint például Alföldi András régész és Alszeghy Zsolt irodalomtörténész, továbbá olyanokét is, akik a Szent-Györgyi Albert által alapított ellenszervezet, a Természettudományi Akadémia befogadásakor váltak akadémikussá, mint Detre László csillagász. (A tanácskozó tagokról az 1956. évi alapszabály már nem intézkedett, a cím tehát kiürült, e tagokat az MTA elveszítette.) [Kónya 1989.]

A Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály vesztesége 23 fő volt, a Társadalmi és Történeti Osztályé 57 fő, a Matematikai és Természettudományok Osztályáé 13, a Biológiai és Agrártudományok Osztályáé 11 fő, az Orvostudományok Osztályáé 10 fő, a Műszaki Tudományok Osztályáé 8 fő. A bölcsészet- és társadalomtudományok erős felülreprezentációja részben azzal függött össze, hogy a jogászok, a történészek és az irodalmárok sokkal erősebben, illetve ismertebben, „látványosabban” kötődtek a Horthy-korszak eszmeiségéhez, illetve a többpártrendszerű koalíciós korszak eszmeiségéhez, mint a természettudós kollégáik, részben pedig azzal, hogy a kormánypolitika szovjet típusú tudományirányítási funkciót szánt az Akadémiának, ehhez pedig mindenképpen növelni kellett a természettudósok arányát.

17 akadémikusnak „átmenetileg” felfüggesztették a tagságát „külföldi tartózkodás miatt”, ezt később a gyakorlatban véglegesítették. A veszteség itt a leglátványosabb, itt kerülnek ki az Akadémiáról azok, akiket a közvélemény – Nobel-díjasságuk okán – külön is számontart, például Szent-Györgyi Albert és Békésy György.

Az MTA a kádári konszolidáció alatt néhány esetben, tömegesen pedig 1989-ben revideálta álláspontját, „rehabilitálta” – leginkább posztumusz – e tudósokat. Az 1945-ös kizárások felülvizsgálata vitatott kérdés maradt.

Az MTA – más nagy szervezetekhez, egyházakhoz, nagy múzeumokhoz és színházakhoz, egyetemekhez hasonlóan – a rendszerváltások idején is folyamatosan működött, fenntartva a magyar kultúra „rá eső” részének folyamatosságát. Ennek azonban a történelmi ára az volt, hogy személyek és szervezeti tulajdonságok beáldozásával újra és újra alkalmazkodott a kialakuló rendszerekhez. Nincs – és nem is lehet – arról tudományos konszenzus, hogy ez az alkalmazkodás az „elkerülhetetlen” mértéknek megfelelő vagy annál nagyobb volt, bár néhány évtized múltán a kompromisszumot sokalló nézetek mindig többségbe kerültek. A történelem ugyan nem „tanítómester”, de ez azért afféle tanulság lehet a 2020-as évek Akadémiája számára is.

Felhasznált irodalom

Hargittai 2018 – Hargittai István: Kínos igazság – az MTA történetéről. Magyar Tudomány, 2018, 179. évf., 3. sz., 435–442.

Huszár 2015 – Huszár Tibor: A magyar szociológia története. Budapest, 2015.

Karády 2020 – Karády Viktor: A társadalomtudományokról. Budapest, 2020.

Kónya 1989 – Kónya Sándor: Az akadémiai tagság összetételének változásai 1945–1949. Magyar Tudomány, 1989, 34. köt., 6. sz., 496–507.

Ladányi 2002 – Ladányi Andor: Hóman akadémiai tagságáról. Élet és Irodalom, 2002. január 25., XLVI. évf., 4. sz., 2.

Nagy 2018 – Nagy Péter Tibor: Történetszociológiai megjegyzések Hargittai István írásához, avagy alkalmazott-e antiszemita diszkriminációt az MTA? Magyar Tudomány, 2018, 179. évf., 6. sz., 915–923.

Nagy 2024 – Nagy Péter Tibor: Tudomány-történet-szociológia ajánló bibliográfia, IntercoSSH. https://ia800608.us.archive.org/11/items/ssh_interco_Hungary/tudomany_tortenetszociologia_ajanlo_bibliografia.pdf (letöltés ideje: 2024. december 16.)

Ugrai 2022 – Ugrai János: Protestáns kultúrrégiók a 19. század első felében. Az akadémiai csúcselit kollektív biográfiai elemzésének néhány társadalomföldrajzi tanulsága. Tér és Társadalom, 2022, 36. évf., 1. sz., 40–58.

Vizi E. Szilveszter: Az „Orsós-ügy”, avagy a tudós felelőssége. Magyar Tudomány, 1994, 39. köt., 3. sz., 326–3