Az MTA mint a nemzeti identitás őrzője – Az mta200.hu akadémiatörténeti sorozata (5. rész)

Amikor az MTA és a nacionalizmus kapcsolatát vizsgáljuk, tisztáznunk kell, hogy mit értünk az Akadémia fogalmán. Kézenfekvő, hogy az intézmény mindenkori vezetőinek (elnökeinek, alelnökeinek, titkárainak) a „nemzeti” fogalmát illető véleményét idézzük ennek során. Szóba jöhet továbbá a befolyásos akadémikusok szemléletmódjának a taglalása vagy az Akadémiához köthető publikációk, az általa gondozott tudományos kiadványok, például az Akadémiai Értesítő vagy a Budapesti Szemle tartalmának a figyelembevétele is. Az utóbbi azonban nem feltétlenül tükrözte az Akadémia „hivatalos” álláspontját bizonyos kérdésekben. Áttekintésünkben tehát zömmel az akadémiai vezetők és egyes hangadó akadémikus, egyben tisztségviselő tudósok megszólalásaiból indulunk ki a téma kapcsán.

Az 1825-ben magánkezdeményezésre megalapított Magyar Tudós Társaság, amint az 1828-ban kidolgozott, és az uralkodó által 1831-ben jóváhagyott alapszabály kimondta, nem politizál, és kizárólag a nyelvművelés terére korlátozza működését. Az 1827. évi XI. tc. megfogalmazása szerint: „A Magyar Tudós Társaság a tudományok és szép művészségek minden nemeiben a nemzeti nyelv kiműveltetésén igyekszik egyedül.” A feladat ilyetén meghatározása többértelmű volt: egyszerre jelenthette, hogy a Tudós Társaság csupán nyelvművelő testület, de úgy is lehetett érteni, hogy a tudományokat kizárólag magyar nyelven művelő társaság. Ez a kettősség végigkíséri az Akadémia főként 19. századi történetét, folytonos alternatívát kínálva az éppen aktuális „hivatalos” irányvonal számára.

A reformkorban eleinte csak a nyelvújítást követő korszak kihívásaira reagált az Akadémia azzal, hogy igyekezett alkalmassá tenni a magyar nyelvet a tudományok művelésére. S ez természetesen elsősorban a humaniórákat és a társadalomtudományokat, valamint a szépirodalmat érintette, egyébként is szinte csak ezek töltötték ki a Tudós Társaság, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) akkori kereteit. Bécs felől tekintve a Tudós Társaság nemzeti intézménynek tűnt, nem kevés joggal. A nemzeti nyelv védelme és a modern tudományos gondolkodás eszközeként való fejlesztése közvetett politikai tettnek számított, amely a kulturális nacionalizmus funkcióját töltötte be ebben az időben.

A reformkori politikai folyamatok 1840-es évekbeli radikalizálódásával az Akadémia válaszút elé került: bekapcsolódjon vagy sem ebbe a mozgalomba. Széchenyi István mint intézményalapító és alelnök – politikai krédójának megfelelően – igyekezett mérsékelni az Akadémia átpolitizálódását. 1842-es nevezetes akadémiai beszédében (A Magyar Akadémia körül) az alapítás eredeti gondolata mellett állt ki: „a nyelv kiképzése minden nemzetnél a lehető legfontosabb ügyek közé való, bármily szilárdul és bármily szüzességi fényben álljon is ott nemzetiség és nyelv”. Óvott viszont az erőszakos nyelvi magyarosítás akadémiai pártfogásától, megjegyezve: „A nagyobb számban vélnek lelni [egyesek] üdvöt – boldog isten –, mintha bizony például 30 millió barbár népben több magához vonzó, több magába olvasztó varázs volna, mint bármily kis számban is, ha ez a civilizáció kincsétül felcsordul.” Intése vitákat váltott ki, gróf Teleki József elnök ugyanakkor ahhoz ragaszkodott, hogy a polgárosodás ügyét az Akadémia a nemzeti művelődés szolgálatában eljárva vigye előbbre. Időközben azonban valamelyest teret nyertek a természettudományok, és a bölcsészet- és társadalomtudományok belülről szintúgy differenciálódtak. S a tudósok eltérő politikai álláspontjai is már korán jelentkeztek. A vita akörül forgott tehát, hogy az Akadémia megmarad-e annak az intézménynek, amelynek alapítását Széchenyi szorgalmazta, és kitart a nyelvművelés nemzeti feladata mellett, vagy nagyobb teret enged a maga kebelében a tisztán tudományos tevékenységnek.

Az 1848-as márciusi forradalom és a nyomában járó szabadságharc az Akadémiára is felszabadítóan hatott, amely ekkor már magyar nemzeti akadémiaként azonosította magát. Ennek egyenes következményeként a neoabszolutizmus nyomban felfüggesztette az intézmény működését, és mint egyesület csupán 1858-ban nyerte el újra a legitimitását, amikor új alapszabályt kapott. Eszerint viszont nem tartozott többé az Akadémia hatáskörébe a magyar nyelvű tudomány művelése. Az ekkor már a döblingi elmegyógyintézetben tartózkodó Széchenyi hevesen tiltakozott a diktátum elfogadása ellen – mindhiába.

A neoabszolutizmus kori Akadémia vezetésének kulcsfigurája Toldy Ferenc irodalomtörténész volt, aki 1835-től 1861-ig töltötte be a titkári posztot. Működése utolsó évtizedében, a konzervatív gróf Dessewffy Emil elnöksége idején Toldy magáévá tette azt az álláspontot, amit már Széchenyi is körvonalazott az 1842. évi akadémiai beszédében. A természettudományok további térnyerését gátolva a humán tudományokra, kivált az irodalomra próbálta szűkíteni az Akadémia mozgásterét, hogy ezzel szolgálja a nemzetet. A némileg a nemzetietlenítő abszolutizmus ellenében is ható említett törekvés helyezte előtérbe az Akadémia nemzeti irodalmi politikáját, amely a reformkor előtti irodalmi termésre és az akkori alkotókra fókuszált. Ennek jegyében hirdette meg Toldy az 1859-es Kazinczy-ünnepet, a nyelvújító író-költő emlékét emelve piedesztálra. S ehhez igazodott a szintén Toldy kezdeményezése nyomán megindult történeti és irodalomtörténeti forráskiadói ténykedés is, a Magyar Történelmi Emlékek és a Török-magyarkori történelmi emlékek című könyvsorozatok, a Magyar Történelmi Tár című folyóirat vagy a szintén ekkortól datálódó műemlékvédelmi buzgólkodás. Mind Dessewffy, mind Toldy azt a tudománypolitikai patriotizmust képviselte tehát, amely az Akadémiának kizárólag a nemzeti identitás erősítésében játszott szerepét ismerte el legitim módon.

Az elnöki széket közvetlenül a kiegyezés előtt elfoglaló Eötvös József és a vele szinte egy időben titkárrá választott Arany János viszont nem zárkózott el a kozmopolita természettudományok akadémiai térfoglalása elől; ráadásul az ő irodalmi eszményeik inkább a reformkor radikális irodalmi mozgalmaihoz, mindenekelőtt Petőfi Sándor szellemi hagyatékához kapcsolódtak. A nemzetiségi törvényt kidolgozó liberális kultuszminiszter Eötvös nem tanúsított szűkkeblűséget a magyarországi nemzetiségek iránt sem, és a rövid ideig titkárként tevékenykedő Szalay Lászlóhoz hasonlóan szorgalmazta a velük kapcsolatos történeti kutatásokat. Arany János, a nemzeti költészet szimbolikusan is kiemelkedő alakja pedig annak ellenére sem ellenezte a pozitív tudományok akadémiai befogadását, hogy a művészetet magát tisztán nemzeti ügynek tekintette. „A szépnek tehát nem lehet megtagadnia, büntetés nélkül, a nemzetit” – írta az idő tájt, hogy az Akadémia titkára lett.

Eötvös meggyőződése szerint: „A büszke jövendölés, hogy »a tudomány hatalom«, korunkban teljesült, legalább annyiban, hogy többé nincs hatalom tudomány nélkül.” Álkérdés tehát szerinte, hogy az Akadémiának választania kellene aközött, hogy tisztán a tudományt űzi minden nemzeti érdeket félretéve, vagy – a nemzet érdekeit szem előtt tartva – a tudományt csak eszköznek tekinti mindehhez. Valójában „nemzetünk állását a jelenben, emelkedését a jövőben csak úgy biztosíthatjuk, ha a tudomány körében is mentül magasabbra emelkedünk: a két különböző kiinduló pont egy czélhoz vezet” – hangzott el elnöki megnyitó beszédében az MTA 1869. évi nagygyűlésén. A Salamon Ferenc történész, akadémikus által 1860-ban a társadalomtudományok számára megfogalmazott program is ezzel csengett össze. Megállapítása szerint a tudományok művelése iránt elkötelezett „magyar Akadémia a nemzet legelső életföltételeinek egyik orgánuma, s ezért életfeltétele a nemzetnek”. Mindamellett az uralkodó által 1869-ben jóváhagyott új alapszabály visszatérést jelentett az Akadémia reformkori működési elveihez, mert azt tűzte ki célul az intézmény elé, hogy feladata a „tudomány és irodalom magyar nyelven művelése és terjesztése”. Ennek egyébként jól megfelelt az irodalom kitüntetett helye az MTA ekkori tudományszervező tevékenységében.

A romantikus-nemzeti történeti tudat istápolása a pozitív tudományossággal szemben fejeződött ki abban is, hogy a nyelvészetben Szarvas Gábor jutott döntő szóhoz, aki vissza kívánt volna térni a Kazinczy-féle nyelvújítás előtti nyelvállapothoz. Többé-kevésbé ezt az irányvonalat helyezte előtérbe az irodalmár Gyulai Pál is, a népnemzeti irodalmi eszmény kánonná emelésével. Az Akadémia berkeiben csak lassan éledező liberális pozitivista tudományeszménnyel szemben hatott Beöthy Zsoltnak a századfordulón oly hatásos irodalomtörténeti tevékenysége is. Beöthy a magyar nemzetkarakter megkonstruálása során új mitikus alakként szólt a volgai lovasról, a magyar ideáltípusról, akit az ősidőkből magával hozott habitusával modern kori nemzeti személyiségnek tett meg. A volgai lovas gondolkodását és képzeletét – Beöthy szerint – a nemzeti érzés sugallja, és mindazt, amit a művelődésben előtte haladó Nyugattól átvesz, maradéktalanul hozzáigazítja a magyar nemzeti érdekhez.

A történetírás képviseletében az 1864-től akadémikus Thaly Kálmán pendített meg hasonló húrokat, aki a 20. század elején az MTA II. Bölcseleti, Társadalmi és Történeti Tudományok Osztálya elnökeként is eréllyel képviselte ezt az eszmét. A magát a kuruc kor elhivatott kutatójának tartó Thaly a romantikus nacionalista történetszemlélet emblematikus képviselője volt, aki szorosan kötődött a Függetlenségi Párthoz.

A 19. század végén immár országos hatókörű MTA szellemiségét elárasztó nacionalista ethosznak a századfordulón volt elnök, a kimagasló természettudós és velejéig liberális beállítottságú Eötvös Loránd sem vethetett igazán gátat. Hiába szorgalmazta tehát Eötvös, hogy a nemzet – a műveltség és a tudományok tekintetében – az Akadémia vezetésével zárkózzék fel Európához, mert: „[e]zt téve jobb hazafiak leszünk, mint ha a történelmünkben és köznépünkben megőrzött ősi szokásokat túlmagasztalva, azoknak erőltetett fölelevenítése által törekednénk nemzeti létünket biztosítani”.

Az elnöki székben 1905-ben Eötvöst követő Berzeviczy Albert idejében az Akadémiát ekkor hatalmába kerítő nacionalizmus sikerrel gyűrte le a liberális szellemmel együtt a tisztán tudományos célokat maga elé tűző Akadémia eszméjét.

Felhasznált irodalom

Arany János: Töredékes gondolatok (feltehetőleg az 1860-as évek). In: Cieger András – Varga Bálint (szerk.): Tudomány és művészet a magyar nemzetépítés szolgálatában. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2017, 146–149.

Eötvös József: A tudomány nemzeti hivatásáról (Elnöki megnyitó beszéd a M T. Akadémia 1869. évi nagygyűlésén). In: Báró Eötvös József munkáiból. II. kötet. Beszédek és tanulmányok. S. a. r., bev. Voinovich Géza. Budapest, é. n., 85–91.

Hanák Péter: A tudomány egyetemessége és nemzeti jellege. In: Lackó Miklós (szerk.): A tudománytól a tömegkultúráig. Művelődéstörténeti tanulmányok 1890–1945. Budapest, 1994, 46–55.

Pach Zsigmond Pál (főszerk.): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975. Budapest, 1975.

Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Előszó., jegyz. Szigethy Gábor. Budapest, 1981.