Az első magyar helyesírási szabályzat szerepe a korszakban – Az mta200.hu akadémiatörténeti sorozata (4. rész)

Előzmények

A magyar nyelvújítási mozgalom szimbolikus kezdetét Bessenyei György Magyarság című, 1778-as röpiratának szállóigévé vált sora jelenti: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” A korszak lezárulását pedig ugyancsak szimbolikusan a Magyar Tudós Társaság, a mai Magyar Tudományos Akadémia 1825-ös megalakulása jelzi. A tudós testület eredeti szándéka Széchenyi szavaival: „a nemzetiség és a nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása” volt, és ehhez a nyelvújítás teremtette meg az alapot. A magyar nyelvújítás legfontosabb eredménye egyrészt az a felbecsülhetetlen mértékű szó- és kifejezéskészletbeli bővülés, amely a tudományok, a művészetek, a politika, a kereskedelem, az ipar és a mindennapi élet területén létrejött, és amely együtt járt a stílus megújításával és a műfajokhoz való alkalmazkodásával. Másrészt a nyelvújítók Kazinczy vezetésével állást foglaltak a fokozatosan normává erősödő északkeleti nyelvváltozat mellett, amely a magyar köznyelv (nyelvi sztenderd) alapját jelentette, és fokozatosan a tudományok, a sajtó, a közélet, az iskolai oktatás, valamint a mindennapi társalgás nyelvévé vált. Ezzel pedig az Akadémia keretein belül elkezdődhetett az úgynevezett sztenderdizációs tevékenység, azaz a központi rangra emelt nyelvváltozat szótárakba, szabályzatokba, kézikönyvekbe foglalása. A Magyar Tudós Társaság első, még belső használatra szánt kiadványa a helyesírási szabályzat volt 1832-ben, és ezzel a testület megalapozta a helyesírási kodifikáció máig érvényes akadémiai státuszát.

Az első helyesírási szabályzat megjelenése

A szabályzat kiadásáról már az első akadémiai nagygyűlés határozatot hozott 1831-ben, majd 1832-ben a második nagygyűlésen meg is egyeztek a főbb szempontokban, és a kiadvány a Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai címmel napvilágot is látott.

Az előszót Döbrentei Gábor írta, a megszövegezés pedig Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc nevéhez fűződik. A kötet mindössze 32 oldal terjedelmű, és ebből a ténylegesen helyesírással foglalkozó rész mindössze 6 lapot tesz ki. Ahogy a cím is mutatja, nem pusztán helyesírási kérdésekről esett szó benne, hanem a magyar nyelv morfológiai jellegzetességét is rögzítette, főként a ragozási jellemzőket összegezve. Az előszóban Döbrentei egyértelműsíti a kiadvány létrehozásának a célját: a könyv még nem azért született meg, hogy a helyesírást kiterjedten az írásgyakorlat, különösen az iskolai oktatás, illetve a lap- és könyvkiadás számára szabályozza, hanem elsősorban belső használatú iránymutatást akartak létrehozni (az alcíme is sokatmondó: A’ M. T. Társaság’ különös használatára), hogy az írásgyakorlatban tapasztalható következetlenségeket az akadémiai kiadványokban megszüntessék:

„Minek előtte tökéletesen megvizsgált nagy grammatikát bocsátana ki a’ magyar tudós Társaság, a’ helyesirásra ’s a’ nyelv’ paradigmáira nézve kívánt bizonyos főbb szabások felett megegyezni; hogy neve alatt kijövendő évkönyveiben, folyóiratában ’s hivatalos jelentéseiben, ha más meg más elmék tünnek is ott elé sajátságaik’ jelével, az egy erkölcsi test’ irása’ módja, tétovázó és tarka ne legyen.”

A „nagy grammatika” nem más, mint az első, 1846-ban megjelent akadémiai leíró nyelvtan. Az első szabályzat tehát elsősorban ennek a sztenderdizációs nyelvtannak az előkészítését szolgálta, illetőleg az akadémiai kiadványok, és csakis azok, egységesebb írásmódját kívánta biztosítani. Érdemes idézni azt a lényeges tényt is, hogy az összeállított anyagot hangsúlyozottan ajánlásként jelentették meg, és kifejezetten megengedő volt az akadémiai írásgyakorlatra nézve is:

„Nem akarván ennélfogva a’ társaság, az általa megállítottra nézve, egyszer mindenkorra lenni parancsoló, szabadjokra hagyja még tagjainak is, hogy e’ szabásokat, midőn tulajdon személyökben állnak elé munkájukkal, általlátásokhoz képest követhessék. Győzzön, a’ mi jobb! ez a társaság’ szava; okokkal kiván ő vezetője lenni a’ kivilágulás szerint alakuló köz megegyezésnek, fennhéjázó ’s önkényü vezér nem.”

Annak ellenére, hogy a szabályzat belső akadémiai kiadványként jelent meg, meglepően gyorsan el tudtak terjedni és hatni tudtak az ajánlásai, elsősorban az írók, tudósok körében. Ennek oka az volt, hogy a tudós testületnek megvolt a tekintélye, így közbizalom övezte, de magyarázat lehet az is, hogy a korszak társadalmi-politikai viszonyai is kedveztek – a nyelvújításhoz hasonlóan – a nyelvi-helyesírási egységességért folyó küzdelemnek, amely a nemzetté válást is jelképezte. 

A szabályzat kérdéskörei

Mit tartalmaz a helyesírás vonatkozásában az első akadémiai szabályzat? Ebben a rövid terjedelemben szó esik a magánhangzó és mássalhangzó betűk és a betűrend kérdéséről, egy fejezetben a tulajdonnevekről és az idegen szavakról, a „szótagolásról”, vagyis az elválasztásról, az írásjelek köréből pedig a hiányjelről és a kötőjelről, valamint a nagy kezdőbetű használatáról.

A betűkről szóló rész rögzíti a magyar ábécét, amely már a mai állapotot mutatja a cz kivételével (amely a betűrendben a cs után következik), illetőleg még hiányzik a dz és a dzs. A magyar ábécé rögzítése azért is jelentős, mert még a korban is erős bizonytalanság volt például az sz vagy a zs írását illetően a gyakorlatban. Érdekesség, hogy ebben a részben olyan javaslatot tesz a szabályozás, amelyről nem szerepel konkrétum a szövegben, csak annyi, hogy a kétjegyű mássalhangzókat egyszerűsíteni kellene, azaz egyjegyűre cserélni (példát azonban nem ad a szabályzat). A legfőbb indoklás erre nézve az, hogy a kettőzött kétjegyű betűk írása bizonytalan, ingadozik (vö. asszony, aszszony), és nemcsak a tőalakon belül, hanem a toldalékoláskor is (vesszen, veszszen), sőt az elválasztás esetében is bizonytalanságot okoz (ves-szen). A leírás azonban nyitva hagyja a kérdést, és egy javaslat kidolgozását ígéri. A szabályzat 3. lenyomatában (összesen 10 lenyomat látott napvilágot) az erre vonatkozó állásfoglalás után ez olvasható: „Az ezen a ponton említett javaslat a’ társaság Évkönyvei’ második ’s Tudománytára’ hetedik kötetében jelent meg.” Az említett évkönyvben a javaslatot Vörösmarty jegyzi, az összetett betűk helyett középső mellékjeles (a betű középső részén áthaladó vagy onnan kiinduló vízszintes vagy ferde vonal) formákat javasolva (a c kivételével, amely mellékjel nélkül szerepel). Az összetett betűk a magyar betűkészletben azonban már a középkori kancelláriai helyesírás gyakorlatában is igen nagy számban megjelentek a betűhiány pótlására, a 19. századra pedig stabillá vált és letisztult a használatuk (a cz kivételével), így ez a változtatási javaslat végül nem tudott megvalósulni.

Ami azonban teljesen világos és határozott álláspontot mutat a szabályzatban, az a szóelemzés írásmódjának a már ekkor hangsúlyos szabályként megvalósuló érvényesítése: „A’ cs, gy, ly, ny, ty az eredeti egyszerű hangokban használtathatnak […]. Ellenben, hol ezen hangok összetételből erednek, az alkotó betűk, u. m. ts, dj, lj, nj, tj megtartatnak, p. o. követség, adjon, alja, fonja, látja.” Vörösmarty az úgynevezett „jottista-ipszilonista háborúban” nagyon határozottan a jottista elveket képviselte (erről még irodalmi alkotói tevékenysége is tanúskodik, például az Y-Háború című iskoladrámája). A 18. század végére a különféle hasonulások és összeolvadások jelölt vagy jelöletlen volta már nagyfokú megállapodottságot mutatott, ebben leginkább az úgynevezett összeolvadásos palatalizáció jelensége mutat kivételt (vö. látja vagy láttya). Az erről szóló vita, tudományos diskurzus az 1790-es évektől zajlott egyre erőteljesebben, a két vezéralakja pedig Révai Miklós és Verseghy Ferenc voltak. A középpontban álló jelenségek tehát a következőképpen határolhatók körül: a t, d, n, l-re, valamint a ty, gy, ny, ly-ra végződő igék és névszók azon alakjai számítottak kritikusnak a helyesírás szempontjából, amelyekben a toldalék j vagy j-vel kezdődik. A vita pedig az alábbi kérdések körül folyt: a toldalék esetében etimologikusnak tekinthető-e a j elem; megmaradjon-e a tő hangalakja; hogyan valósítható meg a kiejtés és írás egysége; mit mutat erre nézve a helyesírási hagyomány; milyen szerepet kapjon a döntésben a felekezeti hovatartozás vagy a területi vonatkozások. A jottisták győzelmében végül a tudományos érvek mellett az is szerepet játszott, hogy a nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy, akinek kellő tekintélye volt, a jottista elveket vallotta, akárcsak a pesti egyetem, valamint az Akadémián összpontosuló pesti írói kör jó néhány, ugyancsak tekintélyes tagja. A vita lezárását pedig a tudománytörténet a helyesírási szabályzat első megjelenéséhez köti.

Mindezeken kívül az első szabályzat vonatkozásában lényeges, hogy több szabályzati megállapítás még bizonytalan és teljes mértékben fakultatív vonatkozású: például a görögből történő átírás vagy az egyébként még szinte teljesen szabályozatlan egybeírás kérdése (az összetételek rögzítését teljes egybeírással és kötőjellel is elfogadhatónak tartja). Érdekesség, hogy a hosszú összetételek kötőjelezését (szarvasmarha-tenyésztés) vagy az azonos alakú szavak kötőjeles elkülönítését (fa-ló főnévként) javaslatként megfogalmazza a szabályzat. Mindemellett kifejezetten előremutató, hogy az akadémiai kiadvány a tulajdonnevek melléknévképzős alakját már kisbetűvel rögzítette, vagy hogy a régies írásmódú családnevek esetében az eredeti alak megtartása mellett foglalt állást. Érdekesség az írásjelek között a hiányjel alkalmazásának a javaslata, amelyet a „nagyobb érthetőség”-gel indokol a szöveg. Maga a szabályzat is következetesen használja a hiányjelet. Ez az írásjel azonban már a következő kiadásban (1877) nem szerepel, és bár 1922-ben történt újabb kísérlet a bevezetésére, elterjedni nem tudott.

Az első szabályzat jelentősége

Az első akadémiai kiadvány, amely egyben az első helyesírási szabályzatunk, két szempontból is nagyon jelentős. Egyrészt megteremtette a magyar helyesírás akadémiai státuszát, amely mind a mai napig érvényben van: a Magyar Tudományos Akadémia erre felhatalmazott bizottsága végzi a helyesírás kodifikálását, amelyet az írásgyakorlat elfogad, és amely presztízsértékű mind az iskolai oktatásban, mint a professzionális írásbeliségben. Másrészt az 1832-es szabályzat készítői pontosan ki tudták jelölni azokat a kérdésköröket, amelyek a helyesírás szabályozását irányítják, ezekre az alapokra építhetett a további kodifikáció, kialakítva a rendszerszerűség elveit és a helyesírási normákat, amelyekre a ma érvényben levő, A magyar helyesírási szabályai című 12. kiadás is alapoz.

Felhasznált irodalom

Dömötör Adrienne: A nyelvújítás. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv. Budapest, 2006, 385–400.

Fábián Pál: Az akadémiai helyesírás előzményei. Helyesírásunk alakítására vonatkozó törekvések 1772 és 1832 között. Budapest, 1967.

Korompay Klára. Helyesírás-történet. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, 2003, 101–105, 281–300, 579–595, 697–709, 781–788.

Laczkó Krisztina: A helyesírás és a helyesírási szabályzatok. In: Tolcsvai Nagy Gábor – Laczkó Krisztina – Tátrai Szilárd (szerk.): Nyelv, kultúra és tudomány. Köszöntő kötet a Magyar Nyelvőr alapításának 150. évfordulójára. Budapest, 2023, 37–46.

Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. Pest, 1832.

Vörösmarty Mihály: Az összetett mássalhangzók’ egyszerítéséről. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. Második kötet. Buda, 1834, 276–281.