A Magyar Tudományos Akadémia elnökei: gróf Lónyay Menyhért (1871–1884)

„kik a közéletben az elsők sorába emelkedtek s nemzeti történetünkben nevüket megörökiték, adván nekiek a befolyást az Akadémia ügyeinek vezetésében. Kitünteti őket a megválasztás által, hogy az Akadémia dísze emelkedjék, hatása gyarapodjék, s nehéz időkben a tudósok szerény köre kellő támogatást találjon.”

Lónyay Menyhértet, az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminiszterét a Magyar Tudományos Akadémia 1871 májusában választotta elnökévé. Az előző elnökhöz, Eötvös József báróhoz hasonlóan ismét egy kormányzati tisztséget betöltő politikus került a tudós testület élére (ez a gyakorlat egészen a 20. század elejéig jellemző maradt). A bölcsészdoktori végzettséggel rendelkező Lónyay 1858-ban lett levelező, 1861-ben tiszteleti, 1866 januárjától pedig igazgatósági tag. Továbbá ugyanazon év áprilisától az Akadémia alelnöki tisztségét is betöltötte, így elnökké választása nem okozhatott különösebb meglepetést. Tudományos pályafutásában talán csak az lehet némileg feltűnő, hogy sosem vált az Akadémia rendes tagjává.

Lónyay megválasztásakor éppen a Monarchia pénzügyeivel volt elfoglalva Bécsben, majd 1872 végéig miniszterelnöki teendői kötötték le. Az Akadémia tényleges irányítása ezalatt Csengery Antal alelnökre hárult. Gyanítható, hogy Lónyay megválasztásától gyakorlati eredményt remélt a tagság: az Akadémia pénzügyi helyzetének rendbetételét és a testület rangjának emelését. A befolyásos és éppen ekkor grófi címmel jutalmazott politikus valójában ezzel a tiszteleti tagoknak szánt szerepet teljesítette, hiszen az Akadémia alapszabályai kimondták, hogy tiszteleti tagok „oly magas állású férfiak közöl ajánltatnak, kiknek megnyerése által az akadémia dísze és java öregbedését várja…”.

Lónyay Menyhért egész életében a politikát tekintette hivatásának. A sok keserű tapasztalás ellenére is a politikusi szerepben érezte jól magát, a politika világától csak kényszerűségből vált meg, és mindig igyekezett visszatérni oda. A gazdasági, a tudományos és az egyházi élet területén betöltött tisztségeiben is politikusként gondolkodott és cselekedett, ezért e funkciók – jelentőségük ellenére – az egész életút tükrében mellékszerepeknek tekinthetők. E mellékszerepek mindig akkor váltak Lónyay számára elsődleges fontosságúvá, amikor a közvetlen vagy a sikeres politikai cselekvésben akadályozva volt: a neoabszolutizmus idején, illetve életének utolsó tíz évében.

Lónyayt fiatalkora óta a gazdaságpolitika különböző kérdései foglalkoztatták, amiben nem kis szerepet játszott Széchenyi István gróf hatása. Apja révén már az 1830-as évek végén lehetősége nyílt arra, hogy közelebbről is megismerkedhessen és tartósnak bizonyuló személyes kapcsolatot alakíthasson ki a gróffal. Az 1838. évi pesti árvíz utáni helyreállítási munkálatok irányítására alakult Szépítő vagy Szépészeti Bizottságban apja és Széchenyi gyakran tanácskozott együtt. Sétáikra rendszerint magukkal vitték őt is.

Az 1848–1849-es szabadságharc alatt a Szemere-kormány pénzügyi államtitkáraként dolgozott, ezért a világosi fegyverletétel után ő is menekülni kényszerült. Franciaországi emigrációját szakismeretei további bővítésére igyekezett felhasználni. Párizs legrangosabb oktatási intézményeit látogatta, beszerzett számos szakmunkát, és arra törekedett, hogy a francia tudományos élet legelismertebb tanárait hallgathassa. Bevallottan egyfajta pótcselekvést is jelentett számára a tanulás ezekben a hónapokban. Rendszeres elfoglaltsága mellett kevesebb ideje maradt az aggódásra családja és saját sorsa alakulásáért. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetgazdaságtan témakörébe vágó órák mellett csillagászati, kémiai és fizikai előadásokra is eljárt (igaz, a fizika iránt már diákkorában is érdeklődött).

Lónyay a közgazdaságtan művelése mellett a természettudományok fontosságát hangsúlyozta, továbbá fokozni kívánta az Akadémia ismeretterjesztő tevékenységét: „Ne érjük be azzal, hogy a nálunk erősebbeket a kultúra tekintetében máris megközelítők, de vigyük mi is előbbre a tudományt, s versenyezzünk ebben a legműveltebb nemzetekkel. Azt mondják: a tudomány hatalom, s ez igaz, de nagyhatalommá csak akkor válik, ha az a nép tulajdonává lett.”

Felfogása szerint az Akadémiának, haladva a korral, ki kell tárnia a kapuit, és a hazai tudományos élet valódi központjává kell válnia, amely ösztönzi az ország különböző pontjain folyó kutatásokat: „[A] tudományos társulatok egész sorozata létesült, amelyek mintegy édes leányai Akadémiánknak; megnyitja palotáját, hogy e helyen központosuljon a nemzet szellemi tevékenysége, s innen sugározzék az egész hazára. Az Akadémia legyen ezután is a tudományos munkásságban a vezér, mely irányt ad, a buzgó törekvést támogatja, s a valódi érdemet jutalmazza, magához emelve az ifjú nemzedék kitűnőségeit, hogy a tudományok magyar nyelven való terjesztésének és művelésének szent törekvése nemzedékről-nemzedékre mindinkább növekedő világot terjesszen a hazára.”

1872-ben javaslatára a Statisztikai Bizottság átalakításával létrejött a Nemzetgazdasági Bizottság, melynek haláláig elnöke is volt, 1874-ben pedig Nemzetgazdasági Szemle néven szakfolyóiratot indított a testület. Elnöksége idején avatták fel az Akadémia előtti téren Eötvös József (1879) és Széchenyi István (1880) ma is látható szobrát. Utolsó elnöki beszédében 1884-ben büszkén jelentette, hogy a józan takarékoskodás és a pénzügyi gazdálkodás átláthatóvá tétele eredményeként az Akadémia minden tartozását törlesztette, és tiszta vagyona elérte a kétmillió forintot.

Részletek A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai című kötetből
(szerk.: Szilágyi Adrienn; Budapest: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023)
A fejezetet írta: Cieger András

A teljes fejezet ide kattintva letölthető.