A Magyar Tudományos Akadémia elnökei: Kodály Zoltán (1946–1949)
„Ha az Akadémia így marad, akkor nagyon könnyű az az elképzelés, hogy hagyják békén kimúlni. (...) Nem lehet béke olyan Akadémiában, amelyet ilyenek vezetnek.” Bár Kodály Zoltán igen fiatalon tudta már, hogy később oly sokrétűvé váló életútjának vezérlő csillaga a zeneszerzés lesz, tudományos-kutatói pályára való alkalmasságát már nagyszombati gimnáziumi tanárai felismerték: az ő ösztönzésük nyomán zeneakadémiai stúdiumait Kodály bölcsésztanulmányokkal egészítette ki a Budapesti Tudományegyetemen és az Eötvös Collegiumban. Az ifjú tudós zeneszerző elsősorban a nyelvészet iránt mutatott érdeklődést, igaz, tájékozódását már akkor is annak a zenével, irodalommal és néprajzzal is közös határterülete – a magyar nyelvnek a népköltészetben megjelenő ritmusa – határozta meg.
Kodály gyermekkora helyszínén, a Csallóközben gyűjtött először népdalt, mégpedig a mélyszegénységben élő parasztság körében. Erősen érintette ez a szociológiai tapasztalat, mint ahogy az autonóm, a városiasságtól akkor még érintetlen, évszázados emlékeket megőrző népi kultúra páratlan gazdagsága is. Kodály számára hamar egyértelművé s hamarosan mindent meghatározó ars poeticává is vált, hogy a parasztság életformájával és kultúrájával való azonosulás a modern magyar (zene)művészet alapját kell hogy képezze. Ennek fényében nem meglepő, hogy a néphagyomány művészi és tudományos feldolgozása párhuzamosan van jelen Kodály Zoltán egész életpályáján. Alkotói tevékenysége a kezdetektől szorosan összefonódott a tudományos munkával, amelyben Bartók lett állandó társa.
Kettejük népzenei gyűjteménye megközelítően 6500 dallamot foglal magába. A népdalgyűjtést már a 19. század második felétől saját ügyének tekintette a Magyar Tudományos Akadémia is, bár akkor elsősorban még a népdalok szövegének gyűjtésére fókuszált. Habár Bartóknak és Kodálynak már a század első évtizedében sikerült új koncepcionális és módszertani alapokra helyezni a népzenekutatást, a Magyar Tudományos Akadémia meglehetősen későn vett tudomást a paradigmaváltásról. E téren akkor állt be fordulat, amikor 1934-ben Bartókot a Zeneakadémiáról áthelyezték az MTA-ra, és a főépület „patkós szobájában” az addig összegyűjtött dallamok alapján megkezdte a szisztematikus népdalrendszerezést. Két évvel később, 1936-ban megválasztották az Akadémia levelező tagjává.
A bölcsészdoktor Kodály útja rögösebbnek bizonyult a Tudományos Akadémiához. 1940-ben, Bartók Amerikába való távozását követően ugyan átvette a feldolgozómunka irányítását, ám 1941-ben – a sajtó és a magyar értelmiség nagy megdöbbenésére – mégsem választották meg az MTA levelező tagjának; megválasztására csak két évvel később került sor. A zenetudomány – amely hagyományosan a nyelv- és irodalomtudományok közé tartozik – ekkor még meglehetősen apró szakma volt, amit kisszámú, többnyire Németországban képzett tudós képviselt. Kodály zeneszerzői reputációja, elismertsége és megbecsültsége – amelyhez politikai függetlensége mellett nagymértékben hozzájárult az is, hogy tanítványaival kezébe vette a hazai ének-zene oktatás megreformálását – tette lehetővé, hogy 1945-öt követően az Akadémia körein belül is megváltozzon a pozíciója.
Maga az Akadémia története legnagyobb válságát élte át: a földtörvény nyomán megfosztották földjeitől, így minden bevételétől is, és Budapest ostroma során a főépület is komoly károkat szenvedett. Ráadásul számos belső – részben politikai, részben tudományos – feszültséggel kellett megküzdenie: a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert energikus fellépése és a Magyar Természettudományi Akadémia megalapítása következtében 1945-ben Széchenyi Akadémiája majdnem kettészakadt. Szent-Györgyi, aki a természettudományok erőteljesebb támogatását sürgette, egyértelműen az MTA elnöki pozícióját kívánta megszerezni. Álláspontján mégis változtatni tudott, amikor 1946 kora nyarán Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter tárgyalásokat kezdeményezett a két Akadémia között. Végül a miniszter javaslatára a Szent-Györgyihez hasonlóan reprezentatív értelmiséginek számító Kodályt jelölték, majd választották meg 1946. július 24-én a Magyar Tudományos Akadémia elnökének. Szent-Györgyi Albert az Akadémia másodelnöke lett. Első elnöki beszédében – beköszöntőjében – Kodály a tudományterületek kibékítését és a magyar tudományosság külső feltételeinek biztosítását tűzte ki elnöki céljául.
Ebben a koalíciós időszakban egyre szűkült a mind anyagilag, mind pedig politikailag nyomás alá helyezett Magyar Tudományos Akadémia mozgástere. Kodály csak a kiemelten fontos ügyekben exponálta magát, hiszen a felszabadulást követően számos más tisztséget is vállalt: 1945. szeptember végétől a Zeneművészeti Főiskola Igazgató Tanácsának elnöke, november végétől – vezető közéleti személyiségként – nemzetgyűlési képviselő, 1946. január 8-tól a Magyar Művészeti Tanács elnöke, május 25-től pedig a Zeneművészek Szabad Szervezetének elnöke lett. Az MTA elnökeként Kodály elsősorban a reprezentatív, kül- és tudománypolitikai, valamint a nemzetközi kapcsolatokat érintő és ezért a tudományfinanszírozás szempontjából kiemelt jelentőségű feladatokat vállalta magára. Ezek közül a Rockefeller Alapítvány támogatásának megszervezése tekinthető a legfontosabbnak. A Rockefeller Alapítvány jelentős mennyiségű kutatási eszközt ajánlott fel, majd juttatott el Magyarországra, amelyek intézetek és egyetemek természettudományi kutatásait segítették.
Kodály többször kifejtette, hogy ahhoz, hogy kibontakozhassanak, a magyar tehetségek kénytelenek hazájukon kívül szerencsét próbálni. Szent-Györgyi Albert 1947 júniusában – szinte pontosan akkor, amikor a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagjává választották – disszidált, és háromnegyed évvel később lemondott alelnöki posztjáról. Szent-Györgyi menekülése csak részben függött össze a kutatáshoz szükséges eszközök hiányával és a kevéssé inspiráló tudományos légkörrel, amire távozásakor Kodálynak írott lemondó levelében hivatkozott. Szent-Györgyi Kodályhoz hasonlóan pontosan érzékelte, hogy a politika – elsősorban a Magyar Kommunista Párt – egyre nagyobb nyomást gyakorol a közéletre és benne az Akadémiára.
A kommunisták a kommunista meggyőződésű tudósok számának növelésével és végeredményben az MTA teljes szovjetizálásával látták volna megoldottnak az Akadémia helyzetét. Az Akadémiát a kormányzat sarokba szorította: bár megígérte, hogy fenntartásának költségeit biztosítja, az összegeket nem vagy csak meglehetősen későn folyósította. Az épület felújítása is lassan haladt, pedig az elképzelések szerint az 1848–1849-es forradalom századik évfordulójára nagyrészt használhatóvá kívánták tenni a romos állapotú székházat. Az államnak egyre nagyobb elvárásai voltak az Akadémiával szemben. Már 1945. június 8-án levelet kapott az Akadémia Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöktől, hogy jelentesse meg magyar fordításban Lenin és Sztálin műveit.
1947 első felében újabb sajtótámadás is érte a tudós testületet. A különböző intézményeknek a fasiszta kiadványok jegyzéke alapján 1947. február 20-áig kellett beszolgáltatniuk a németbarát vagy szovjetellenes könyveket megsemmisítés céljából. Az MTA teljesítette kötelezettségét, ám a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai – valójában Szergejcsuk szovjet ezredes kíséretében a magyar államrendőrség hat nyomozója – január folyamán további 5320 kiadványt foglalt le az Akadémia könyvtárában, amit április 30-án szállíttattak el egy teherautóval.
Kodályt, aki az Akadémia első számú „felelős vezetője” volt, ekkor még nem érték közvetlen támadások. Az 1947. augusztusi kékcédulás választások, de különösképpen a Magyar Dolgozók Pártja 1948. júniusi megalakulását követően azonban jelentős mértékben megváltoztak a politikai erőviszonyok. A Minisztertanács, mindössze öt nappal az MTA 108. közgyűlése után, 1948. július 9-én elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely a Magyar Tudományos Tanács életre hívását célozta meg. A törvényjavaslatot az Országgyűlés augusztus elején mindössze pár napig tárgyalta, majd szeptember elején el is fogadta. Az új tudományirányító szerv az Akadémiától függetlenül működött, s bár vezetésében több – kommunista irányultságú – akadémikus részt vett, Kodály mint MTA-elnök semmiféle szerepet nem kapott benne. Az MTA vezetősége, látva a tanács tevékenységét, joggal tartott attól, hogy az új intézmény létrehozása valójában az Akadémia megszüntetésének előszobája.
Hamarosan azonban a Tudományos Tanács elsősorban már azt vizsgálta, miképpen tudná átvenni tőle az MTA a tudományirányítási szerepet oly módon, hogy az Akadémia mégis az MDP politikai felügyelete alatt álljon. A párt tudománypolitikusai a belső politikai erőviszonyok átalakításában látták annak lehetőségét, hogy az Akadémia új alapszabályát át lehessen vinni a testületen. Kodályt rendkívüli módon megviselték az események. Az 1949. október 28-i igazgatótanácsi üléstől és az október 31-i utolsó zárt üléstől influenzájára hivatkozva távol maradt. A betegeskedés minden bizonnyal nem csak ürügy volt. Az 1949-es év történései megtörhették. Nem csupán az MTA átalakítása esett erre az évre: februárban zajlott le a Mindszenty-, májusban a Rajk-per; Rajkot október 15-én végezték ki. A Kodály szívéhez oly közel álló Magyar Művészeti Tanács felszántása is erre az időszakra esett. 1949-ben egyetlen kompozíciót sem vetett papírra, és mindössze két kurta nyilatkozatot adott, valamint a májusi közgyűlési elnöki beszéden kívül csupán még egy rövid beszédet tartott. Saját maga számára írott feljegyzései egyértelművé teszik, hogy nem voltak illúziói az átalakítás eredményét illetően.
1950-től Kodály Zoltán a Magyar Tudományos Akadémián kizárólag zene- és nyelvtudományi kérdésekkel foglalkozott, elnöki tevékenységéről 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig nyilvánosan nem beszélt.
Részletek A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai című kötetből (szerk.: Szilágyi Adrienn; Budapest: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023)
A fejezetet írta: Dalos Anna
A teljes fejezet ide kattintva tölthető le.