A Magyar Tudományos Akadémia elnökei: Rusznyák István (1949–1970)

Rusznyák István elnökségének húsz éve alatt egy korábban három osztályból álló, saját vagyonnal rendelkező tudós testületből a Magyar Tudományos Akadémia a hazai tudományos élet központosított, szovjetizált, pártvezetésnek alávetett, az államnak anyagilag is kiszolgáltatott irányító szerve lett. Az 1949-es átalakítás nyomán az Akadémia alá rendelték a kutatómunkát és a tudományos fokozatok megítélését (korábban mindkettő elsősorban az egyetemeken folyt), de az ösztöndíjak és a nemzetközi kapcsolatok gondozását is. A központosítás jegyében a számos, többnyire újonnan alapított kutatóintézetet ugyancsak az Akadémia alá rendelték. Az akadémiai osztályok száma a többszörösére nőtt, a humaniórák elvesztették korábbi létszámfölényüket.

Rusznyák elnökségének húsz éve azonban nem egynemű időszak volt: számos változás történt az Akadémia szerkezetében és irányultságában, idomulva a diktatúra ambícióinak és módszereinek változásához. Az eleinte a „népgazdaság” céljainak alárendelt – vagyis az erőltetett iparosítást tervgazdaságos módon kiszolgálni parancsolt kutatásokra felügyelő – Akadémia az államszocializmus kádári variánsában jelentősen elmozdult az alapkutatások és a szakszerű tudományos munkálkodás irányába. Amikor 1970-ben Rusznyák István nyugalomba vonult, és az elnökséget rutinos vezetőtársa, Erdey-Grúz Tibor vette át, az MTA 10 osztállyal, 41 kutatóintézettel (átlagos dolgozói létszámuk: 112 fő), azokban 1601 kutatóval rendelkezett. Az 1950-es számok: 6 osztály, 4 kutatóintézet (dolgozók átlaga: 14 fő), 36 kutató.

Rusznyák 1912-től kezdve csaknem húsz évet töltött báró Korányi Sándor mellett a III. számú budapesti belklinikán. Ezeknek az évtizedeknek a hatása aligha becsülhető túl, hiszen Rusznyák István később ugyanazt a korszerű, laboratóriumi kutatásokra alapozó belgyógyászati irányzatot honosította meg Szegeden, amelyről a Korányi-iskolában szerzett tapasztalatot. Hasonló sikerrel gyűjtött maga köré tanszékeket, klinikákat vezérlő tanítványokat is, mint mestere. A megnyerő modorú előadónak és kiváló diagnosztának tartott Rusznyákot 1928-ban nevezték ki adjunktusnak, később professzornak, emellett kiterjedt magánpraxissal is rendelkezett, páciensei között tudhatta például Móricz Zsigmondné Holics Jankát is.

A tanítványok és kortársak beszámolói szerint az 1931 és 1945 közötti szegedi időszak jelentette Rusznyák szakmai működésének csúcspontját. A klebelsbergi kultúrpolitika, a kolozsvári egyetemet megöröklő Szeged városának erőn felüli áldozatai, valamint a Rockefeller Alapítvány eszközökre és ösztöndíjakra kiterjedő támogatása – Szent-Györgyi Albert közreműködésével – az orvostudomány progresszív, nemzetközileg is jelentős korszakát hozták el Szegedre, azon belül Rusznyák frissen emelt, modern, jól felszerelt Tisza-parti belklinikájára. Világnyelveken megjelenő publikációk sora, nyugati kutatóközpontokba ösztöndíjazott fiatalok és egy Nobel-díj fémjelezték a természettudományos kutatás e helyi virágkorát, a szakmai közösség együttműködésének színvonalát, a pezsgő szellemi életet.

1944 júniusának egy reggelén Rusznyák István lakásán német katonák jelentek meg, akik családjával együtt a szegedi deportáltakat szállító vonatra hurcolták. Napokig utaztak marhavagonba zárva, mígnem Ausztriában sorstársaik közül kivették, és hazahozták őket. Az elhurcolás körülményeit helyenként eltérő változatokban és részletességgel ismertetik az elbeszélések, ahogy azt is, a Rusznyák család pontosan kinek köszönhette életben maradását, mivel a különböző emlékezők szerint az egyetem, a város és/vagy személyesen Szent-Györgyi Albert (és veje) közbenjárása ért el egészen Horthy Miklósig. A vonaton töltött napok rendkívüli megrázkódtatást jelentettek a szegedi egyetem és a nemzetközi orvostudomány megbecsült, pártpolitikai téren eladdig passzív professzorának, a Nobel-díj jelölőjének, és kikövezhették az útját elvi és gyakorlati elfordulásához a Horthy-kor elismerést és karriert biztosító világától.

Rusznyák az elhurcolás, majd a fővárosi rejtőzködés után 1945 nyarán tért vissza a szegedi egyetemre, ám csak átmenetileg, mert szeptember 18-án már a budapesti orvostudományi kar tanártestületének első rendes ülésén üdvözölte a dékán. Az ülésteremben volt szegedi kollégák, Issekutz Béla és Szent-Györgyi Albert fogadták. Egy évvel később állhatott az I. számú belklinika élére, és ott is maradt 1963-ban kérelmezett nyugdíjazásáig. Rusznyák az Akadémia bővítésének második körében (1946. június), amikor az MTA új osztályokkal is gyarapodott, levelező, szűk fél évvel később pedig rendes akadémiai taggá lett.

1945 végén a kommunista párt színében foglalta el képviselői székét a Nemzetgyűlésben és a budapesti városatyák között. (Ekkor már személyesen ismerte Rákosi Mátyást.) Nem oktalanul kezdték hát váltogatni neve mellett a „professzor” megjelölést az „elvtárs”-sal. 1947-ben Szent-Györgyi külföldre menekült a Rákosi-diktatúra elől, Rusznyák István pedig elfoglalta az elnöki széket az Akadémián – a két Szegeden befutott orvos tudós útjai ekkor ágaztak el végleg.

Rusznyák elnökségének korszakát pusztán az orvostudomány és a kapcsolódó kutatások történetét tekintve könnyebb pozitív végkicsengéssel elbeszélni. Az (orvosi) elnöki életmű máig hatóan legjelentősebb alkotásainak alighanem a kutatóintézetek létesítése, illetőleg az alapkutatások számára megszerzett tekintély és anyagi forrás mondható. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, az intézetek közül Rusznyák a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetet (KOKI) tartotta orvostudomány-szervezői pályája magnum opusának, hiszen MTA-elnöki teendői mellett csaknem húsz éven át vezette. Megemlítendő az is, hogy Rusznyák (és más akadémiai vezetők) a Rákosi-korszakban számos beadvánnyal fordultak az illetékesekhez olyan kitelepítettek érdekében, akik aktív, néhai vagy éppen lefokozott, külföldre távozott akadémikusok, kutatók családtagjai vagy munkatársai voltak.

Mindezek mellett Rusznyák akadémiai elnöki működésének jelentős epizódja Sántha Kálmán ügye is (amellyel bővebben egy másik cikkünkben is foglalkozunk [LINK]). Az akadémikus Sántha nem titkolta erősödő ellenérzését a rendszer bizonyos intézkedéseivel szemben, végül debreceni egyetemi előadásának egy, a sztahanovistákra vonatkozó, könnyen félremagyarázható mondatával szolgáltatott ürügyet a feljelentőknek és az elégedetlen feljebbvalóknak. Az ügy miatt összehívott, akadémiai vitának álcázott tetemre híváson, amelyen több akadémikus mellett Pióker Ignác sztahanovista és Ratkó Anna egészségügyi miniszter is felszólalt, Rusznyák szigorú szavakkal ítélte el Sánthát, aki szerinte el akarta bagatellizálni az ügyet. Sántha Kálmánt kizárták az MTA tagjai közül, és Balassagyarmatra száműzték. Az MTA 1956 augusztusában rehabilitálta – későn: a kiváló neurológus és idegsebész négy hónap múlva, december 12-én elhunyt.

Ami Rusznyák 1956-os szerepvállalását illeti, az elnök október 23-án a Petőfi Kör egészségügyi vitáján szerepelt, 24-én éjjel pedig egy nyilatkozattal a Kossuth Rádióban: „A magyar tudósok az elmúlt hónapokban sorra magukévá tették népünk legjobbjainak követelését, és igyekeztek Tudományos Akadémiánk hagyományaihoz méltón kivenni részüket a magyar nemzeti célokért, szocialista rendszerünk építéséért folytatott harcból. […] Annál nagyobb volt azonban megdöbbenésünk, amikor e nagyszerű nemzeti és demokratikus célkitűzésekért indított mozgalmat egy szervezett csoport a nép uralmának megdöntését célzó gyilkos vandalizmussá igyekezett átváltoztatni.” A provokátorok által megtévesztett ifjúság narratívája nem különösebben volt eredeti, a rádió egész nap hasonló szellemben fogant felszólításokat tett közzé többek közt Kádár Jánostól, Szakasits Árpádtól, sőt Erdey-Grúz Tibor akadémiai főtitkártól is.

Október 23–24-i megjelenései után Rusznyák elzárkózott a nyilvánosságtól. A következő napokban, amikor az akadémikusok közül többen is támogatásukat fejezték ki a forradalom iránt, ő az Akadémia épületében sem bukkant föl, megnehezítve ezzel a testület működését, és nem legitimálva, ami távollétében ott történt. Azt sem, hogy az ÁVH-s kapcsolatokat is fölfedő személyi dossziékat október 31-én Erdey-Grúz utasítására elkezdték megsemmisíteni.

Rusznyák november 19-én kilátásba helyezte lemondását, ám miután Kádár János új kormánya visszaállította az intézmények vezetésének forradalom előtti status quóját, az elnököt egy 1957. januári akadémiai tagértekezlet – nem ellenszavazatok nélkül ugyan, de – megerősítette pozíciójában.

Csupán a vége felől nézve Rusznyák elnöksége interpretálható akár úgy is, mint a magyar tudomány közösségének az ötvenes évek pusztában bolyongásától a hetvenes évek viszonylagos kánaánjába vezérlése. Különösen, mivel az 1956-ot követő csaknem másfél évtizedet, vagyis az elnöki pálya az előzőnél jóval hosszabb időszakát már nem terhelték olyan konfliktusos helyzetek, amelyek alapján Rusznyák tevékenységét manapság elsődlegesen megmérik és könnyűnek találják. A pályafutást teljességében vizsgáló tudománytörténeti kutatások azonban még alig kezdődtek el, pedig a személyes indítékait és elveit következetesen homályban hagyó Rusznyák István bő hat évtizedes életműve 1974. október 15-i halálával lezárult.

Készült A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai című kötet Rusznyák Istvánt bemutató fejezete alapján
(szerk. Szilágyi Adrienn; Budapest: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023)

A fejezetet írta: Baráth Katalin
A teljes fejezet ide kattintva olvasható.