Az Akadémiai Levéltár dokumentumai: Sántha Kálmán és az Akadémia

Sántha Kálmán az 1930–1940-es évek egyik legkiemelkedőbb magyar ideggyógyásza volt, aki Rockefeller-ösztöndíjjal kijutott az Egyesült Államokba is, ahol a kor legmodernebb idegsebészeti eljárásait sajátíthatta el. Hazatérése után hamarosan egyetemi tanár és a debreceni idegklinika igazgatója, majd az orvosi kar dékánja lett, és az ő bátor kiállásának volt köszönhető, hogy a háború utolsó időszakában nem fosztották ki az egyetemi klinikákat, a harcok lezárulta után pedig gyorsan újra tudott indulni a gyógyítás. Bár baloldali érzelmű ember volt, nem lépett be a kommunista pártba, bármennyire agitálták is, viszont a háború után alakult Magyar Tudományos Tanácsban aktív szerepet vállalt, így tevékenyen részt vett a tudományos élet szocialista újjászervezésében.

Csakhogy hamarosan azzal kellett szembesülnie, hogy az országban zajló folyamatokkal egyre kevésbé tud közösséget vállalni, önálló gondolkodása nem illett bele a kialakuló diktatúra világába, így 1948-ban lemondott a Magyar Szabadságharcos Szövetség megyei elnöki tisztéről, majd 1949 novemberében a Magyar Tudományos Tanácsban viselt tagságáról is. Levelében a következőket írta: „Lemondásom indító oka az, hogy a dolgok fejlődése során meggyőződéssé érlelődött bennem, hogy ennek a bizalomnak nem tudok többé megfelelni és alapvető ideológiai ellentétek miatt a harmonikus együttműködést nem tudom remélni. Tudományos és kultúrpolitikánk irányát olyannak látom, amellyel nem tudok azonosulni.” Ez a hozzáállás fedezhető fel abban a történetben is, amit felesége, Majerszky Klára orvos írt le. Majerszkyt 1948-ban, a tagkönyvcsere idején kizárták a pártból, noha már a háború alatt részt vett a Márciusi Front munkájában. Amikor ezt szomorúan mesélte a férjének, az csak annyit mondott rá: „Hálás leszel nekik még ezért.”

Sánthával a kor vezető orvosai közül sokan rokonszenveztek, és többen figyelmeztették is, hogy ha a viselkedése sokáig lesz „különutas”, annak következményei lesznek. A professzor azonban bizonyos elvárásoknak tüntetőleg nem tett eleget. Például látványosan nem tapsolt, amikor Sztálint vagy Rákosi Mátyást kellett volna éltetni.

1949 végére lezajlott a tudományos élet szocialista átalakítása is, az 1949. évi XXVII. törvénnyel megszűnt a Magyar Tudományos Tanács, és az Akadémia lett a Magyar Népköztársaság legfelsőbb tudományos intézménye. Az átszervezés a tagságot is érintette, mert a tagok felét, 122 személyt az 1949. október 31-i összes ülésen elfogadott új alapszabály szerint a tanácskozó tagok kategóriájába sorolták, így ők a tudományos élet perifériájára kerültek. Sántha helyzete azonban egyelőre biztosnak látszott, mert a csökkentett létszámú Akadémia rendes tagja maradt, és 1950 végére elkészült a debreceni klinikán az általa szorgalmazott önálló ideggyógyászati műtő is.

1950-ben megkezdődött a rendőrállam kiépítése és a totális terror korszaka a magyar politikai életben, amelyet egyrészt a párton belüli ellenzék elleni támadás, másrészt az „osztályidegen elemek” kitelepítése, börtönbe zárása jellemzett. Ebben a helyzetben indítottak támadást Sántha Kálmán ellen a debreceni egyetem klinikai munkaértekezletén 1951 januárjában. Az ügy folytatásaként Havas András az MTA Orvosi Tudományok Osztályának március 5-i osztályvezetőségi ülésén bejelentette, hogy az Egészségügyminisztériumba feljelentés érkezett arról, hogy Sántha professzor előadásában olyan kitételt használt, hogy a sztahanovisták között gyakrabban fordulnak elő bizonyos elmebetegségek. Bár Rusznyák elnök április 16-án még azt írja, hogy semmi lépés nem kívánatos Sántha ellen, a helyzet rövidesen megváltozik azzal, hogy az MDP Politikai Bizottsága 1951. április 21-i rendkívüli ülésén elhangzik Rákosi tájékoztatója a Márciusi Front debreceni tagjainak (Kállai Gyula, Losonczy Géza, Újhelyi Szilárd és Tariska István) letartóztatásáról. (Tariska István, a lipótmezei pszichiátriai intézet igazgatóhelyettese 1939-től 1943-ig Sántha klinikáján volt gyakornok.)

Ezután az Akadémián is teljes erővel kezdik szervezni a Sántha elleni „boszorkánypert”: kiküldik az Orvosi Tudományok Osztálya 1951. június 1-jére szervezett nyilvános osztályülésére a meghívót, illetve felkérik a hivatalos hozzászólókat Sántha tanainak az elítélésére. Az Akadémiai Levéltárban őrzött jegyzőkönyvek szerint az ülésre az ideggyógyász szakorvosokon kívül még a sztahanovistákat is meghívták. Itt volt Pióker Ignác [ismert sztahanovista lakatos, országos munkaversenyrekordok birtokosa, később országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja – a szerk.] is, aki az egészből nem értett semmit, és a következőket mondta: „Mint egyszerű dolgozó mély megilletődéssel jött el erre a helyre, pár szóval szeretné megvilágítani a sztahanovista munkáját [...] Mióta a sztahanovista mozgalom Magyarországon megindult, ő részt vesz benne. Állítja, hogy amit Sántha akadémikus mondott, nem felel meg a valóságnak, mint láthatja, ő is a legjobb egészségnek örvend.” A későbbi orvos-visszaemlékezésekből viszont kiderül, hogy két év múlva Piókert idegösszeomlással kezelték a Kútvölgyi Kórházban.

Az ülésen felszólalók között voltak, akik igyekeztek megfelelni a párt elvárásainak, ezért élesen támadták Sántha Kálmánt. De voltak, akik igyekeztek kivonni magukat a „vitából”. Nyírő Gyula például utólag arra hivatkozott, amikor szótlanságát felrótták neki, hogy „hát elszakadt a nadrágtartóm, nem tudtam fölállni”. A pártonkívüli orvosok (Haynal Imre, Hetényi Géza, Kerpel-Fronius Ödön és Szentágothai János) próbáltak Sántha érdekében szólni, de erre semmi esélyük sem volt, mert tudták a párttag akadémikusoktól, hogy Sántha menthetetlen. Sántha Kálmán alig szólt hozzá a vitához, csak annyit jegyzett meg, hogy a „legemberibb és legbarátibb” hozzászólást az itt megismert sztahanovistától hallotta, de ideggyógyászként semmi meglepőt nem tapasztal a résztvevők viselkedésében, másként nem is várhatta volna ennek az ülésnek a lefolyását.

A nyilvános osztályülés után következett a zárt osztályülés, majd az MTA Elnöksége 1951. június 18-i ülésén a 2/1951 határozatával megbélyegezte Sántha Kálmán magatartását. Elfogadva és határozattá emelve az Orvosi Tudományok Osztálya zárt ülésén titkos szavazással hozott kizárási határozatot, Sántha Kálmánt mint tagságra méltatlant kizárta a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül.

Ezzel egy időben a debreceni egyetemen is lezajlott egy fegyelmi eljárás. Sánthát megfosztották egyetemi tanári állásától, és feleségével, Majerszky Klárával együtt Balmazújvárosba helyezték át, ahol főorvos lett a helyi kórházban. Balmazújvárosban a házaspár furcsamód boldogan élt, hiszen távol a nagyváros nyüzsgésétől többet tudtak a gyerekeikkel lenni, miközben orvosként dolgoztak. Sántha Kálmánt rendszeresen megkeresték kollégái, és konzultációt kértek tőle, de soha többé nem vett a kezébe szikét.

Már 1953 után elkezdték a kollégák keresni Sántha rehabilitálásának a lehetőségét. 1956-ra aztán minden megváltozott. A politikai légkör is átalakulóban volt, és az orvostársadalomban közismertté vált, hogy Sántha nagyon beteg. Ezért egyre többen és egyre hangosabban vetették fel az Akadémián, hogy Sánthát rehabilitálni kell, és 1956. május 14-én Rusznyák elnök levelet írt Andics Erzsébetnek, az MDP Központi Vezetősége Tudományos és Kulturális Osztálya vezetőjének, hogy a májusi közgyűlésen szeretnék visszavenni a rendes tagok közé Sánthát. Levelében azonban azt is leszögezte: „Hangsúlyozni kívánjuk, hogy az Akadémia Elnöksége annak idején véleményünk szerint helyesen járt el, és nem téves adatok alapján, hanem a tények és az összes körülmények figyelembevételével mérlegelte Sántha Kálmán professzor magatartását, ezért javaslatunk nem rehabilitációra, hanem arra vonatkozik, hogy méltányosságból és az eltelt idő óta végzett jó munkája eredményeként az Elnökség tekintsen el a kizáró határozat hatályától.” A Közgyűlés ilyen értelemben határozott, de Sántha ezt természetesen nem fogadta el.

A következő hetekben Környey István idegsebész, Sántha barátja közvetített Rusznyák István, az MTA elnöke és Sántha között, hogy megtalálják azt a formát, amely mindkét félnek megfelel a visszavételről. Ez nem volt egyszerű feladat, mert az Akadémia vezetősége ugyanazokból állt, mint akik kizárták Sánthát. Gömöri Pál, az orvosi osztály titkára ezt így fogalmazta meg: „Úgy látom, hogy az osztály messzemenő többsége a Sántha-ügy minél gyorsabb és békés elintézését kívánja, úgy, hogy Sántha Kálmán minél hamarabb visszakerüljön az Akadémia tagjai közé, anélkül azonban, hogy az Akadémia tekintélyén csorba essék.”

Végül 1956. augusztus 1-jén az Elnökség tagjai a következő határozatot írták alá: „A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége újból foglalkozott azzal a határozattal, amellyel Sántha Kálmán rendes tagot, az Alapszabályok 17. §-a alapján 1951. július 14-én tagjai sorából kizárta. Minthogy arra a megállapításra jutott, hogy a kizárás kellő alap nélkül történt, akkori határozatát hatálytalanítja.”

A rehabilitáció azonban megkésve érkezett Sántha számára, hiszen ekkor már kórházban feküdt, és december 12-én elhunyt.