Széchenyi István beszédet mond az Akadémia közgyűlésén A Magyar Academia körül címmel
1841 őszétől Széchenyi egyre hevesebb szópárbajokat vívott Kossuth Lajossal. Talán ekkori az anekdota, miszerint amikor a lapszerkesztő egyik beszéde után a gróf menni készült, de figyelmeztették, hogy Nyáry Pál – Pest megye alispánja, egyébként neves ellenzéki politikus – kíván szólni, így válaszolt: „Fagylalt után nem eszem pacalt!” Amikor megvádolták, hogy a Lánchidat azért szorgalmazza, mert komoly nyereséget zsebelhet be rajta, az újságok – köztük az udvariasan készséges Pesti Hírlap – útján nyilvános megvételre ajánlotta fel részvényeit. 1842 nyarán a gróf újabb Kossuth-ellenes nagy munkán dolgozott, de végül is hiába őrölt a Garaton – „nagy tusa után” úgy döntött, nem adja ki. Ehelyett az akadémiai nagygyűlésen tartott nevezetes, november 27-i beszédében vette komoly bírálat bonckése alá a magyar ellenzék tevékenységét. Csorba László, az ELTE Történeti Intézet professor emeritusa, az MTA doktora írása.
Az előzmények természetesen visszanyúltak A Kelet népe (Széchenyi 1841-es röpirata – a szerk.) vitájáig, amely hozzájárult a közvélemény fejlesztéséhez, és a valódi politikai nyilvánosság kialakításához Magyarországon. Kossuth ennek hatására valóban még kevésbé élt a hatáskeltés inkább külsőleges eszközeivel, s nagyobb súlyt helyezett közlendőinek tartalmi oldalára. Ám mindemellett volt egy olyan területe a magyar polgári átalakulásnak, amelyről komolyabb figyelmet érdemel Széchenyi véleménye: ellenzéki kortársai zöménél ugyanis világosabban észlelte a nemzeti fejlődés lehetséges antiliberális feszítőerőit, s pesszimistább volt náluk azok liberális feloldását illetően. Természetesen ő is úgy vélte, hogy a magyar nyelv államnyelvvé emelése esetén az alkotmányos szabadságjogok kiterjesztése szükségképpen az országban élő nemzetiségek asszimilációját segítené. „Csak felsőbbség olvaszt” – utalt nemegyszer az ezzel kapcsolatos „civilizációs” teendőkre, értetlenül szemlélve viszont a magyarosító indulatoknak azt az erőszakosságát és hevességét, amely ekkoriban már igen jelentős részben – de politikai pártállásra való tekintet nélkül! – határozta meg a társadalom középrétegeinek gondolkodását. Az a szellemi élmény, amely gondolkodó ember korától kezdve a hatás és ellenhatás jelenségeinek társadalmi-politikai felismerésére ösztönözte, világossá tette számára a magyar nacionalizmus halálos vonzatait, a nemzetiségi repressziókban rejlő nemzetgyilkos veszedelmet. Akadémiai beszédének ezekre figyelmeztető tanulságai sajnos ma sem aktualitás nélküliek a nemzeti érzelemvilág súlyos torzulásaitól szenvedő Közép- és Kelet-Európában.
A Tudós Társaság szűkebb, ugyanakkor a hazai közvélemény tágabb nyilvánosságához intézett beszéd azonban nem csupán e rendkívül fontos alapigazságokat tartalmazta. Korábbi munkája, A Kelet népe frazeológiáját használva konkrétan is megjelölte, kiket tart az agresszív nacionalizmus hirdetőinek, s ezáltal a nemzetiségi mozgalmak indirekt gerjesztőinek. Aki hírt, nevet „alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul”, aki „szaporábban nyerhető fény végett, prókátori szeszélylyel mindent gáncsol, mindent ellenez”, aki „a haza zsírját ingyen szívja”, aki csak „külmázas hazafi” – vagyis „hazánk fő hevesei”, az egész reformellenzék az, amely e súlyos vádat cipelni kénytelen! S ezen a ponton már címzettjét tévesztette Széchenyi kétségkívül kemény igazsága.
Az nem vitás, hogy főképp a rendi-nemesi középrétegeknek az államapparátus meghódítását célzó érdekei is sarkallták a magyar nyelv kizárólagos államnyelvvé nyilvánításának erőltetését, a nemzeti szempontok kifejezetten nacionalista szemléletű érvényesítését. Ettől az ambíciótól természetesen viszonylag mentesebb volt a vagyonos arisztokrata – ezért lehetett e réteg némiképp fogékonyabb a tolerancia elvi igényének ma is érvényes megfogalmazására. De több mint tévedés – politikai csúsztatás volt kizárólag az ellenzéket marasztalni el azért, ami az egész magyar politikai élet egyik legsúlyosabb rákfenéje volt. Kossuth és a reformellenzék derékhada – bár korszakonként jelentősen változó mértékben – kétségkívül nem volt mentes a nemzeti nagyság ábrándképeitől s az együtt élő nemzetiségekkel szembeni szűkkeblűségtől, de az erőszakos magyarosítást a Pesti Hírlap éppúgy elítélte, mint Széchenyi. Különösen bántó volt kizárólag bennük látni a nemzetiségi mozgalmak kiváltó okát, egyszerre hagyva figyelmen kívül a nemzeti fejlődés objektív tényezőit s a Habsburg-hatalompolitika megosztásra törekvő, manipulációs tevékenységét.
Amikor tehát Széchenyi igen jó érzékkel a nemzetiségi probléma kapcsán mutatott rá a liberális reformpolitika kétségtelen gyengéire és vitatható pontjaira, ezt olyan, sokban méltatlan támadással társította, ami megakadályozta, hogy beszédének komoly igazságtartalma is hatni tudjon. Pulszky Ferenc cikkei és Wesselényi nyilatkozata feleltek az akadémiai beszédre a Pesti Hírlapban, míg dicsérőleg szinte csak a nemzetiségi politikusok nyilatkoztak róla. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Széchenyit a racionális tolerancia igénye megóvta attól, hogy adott esetben ne osztozzon kortársaival a nemzetiségek önrendelkezési törekvéseinek érthető, de nehezen menthető szűkkeblű elutasításában. Hiszen amikor Kossuth Lajos 1842 júniusában a magyarság önvédelme érdekében ugyan, de mégiscsak azt javasolta, hogy Horvátország teljes közigazgatása és törvényhozása váljék el Magyarországétól (miáltal éppen azt az ürügyet szüntették volna meg, amellyel hat év múlva Josip Jellačić altábornagy a horvátok tízezreit állította a császári zászlók alá!), bizony maga Széchenyi írta a Garat kéziratában: akadnak „kuruzslók [...], kik bárhol fájjon is a nemzeti test, ha ez egész ország lenne is, mint például Horvátország [...], minden tétova nélkül rögtön amputatiot javaslanak”.
Csorba László, az ELTE Történeti Intézet professor emeritusa, az MTA doktora
Részlet a szerző Széchenyi István című könyvéből, amelynek 4., átdolgozott és bővített kiadása az MTA 200 program keretében jelenik meg.
"Könnyebb volna, elhiszem, s hasonlíthatlanul kényelmesb, s sokkal kevésb fáradsággal s előzvényekkel járó, ha úgy, quia sic volo sic jubeo [mert így akarom, így parancsolom], a honnak már minden lakosa rögtön magyarrá is válnék, vagy ha már azért magyarrá vált volna, mivel három, négy nyelv mellett szólani még magyarul is tud. Ily kényelmesen a dolog azonban nem megy; mert valamint egyetlenegy kiképzett emberi velőben több magához vonzó, több magában elolvasztói erő van, mint ezer üres vagy zagyvateli főben, éppen úgy terjeszthet nemzetiséget is egyedül felsőbbség és semmi egyéb; midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, melyekkel jól irányozva – megengedem – ezer csatát lehetne nyerni, nemcsak hogy egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, de éppen ellenkezőleg a lehető legaggasztóbb veszélybe bonyolítják azt, hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok háttérében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellentállhatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma."