Tudós és művész – Kodály Zoltán az Akadémián
„Nem kerestem ezt a tisztséget” – fogalmazott akadémiai elnöki beköszöntőjében Kodály Zoltán. A zeneszerző-tudós embert próbáló feladatot vállalt: az intézmény második világháború utáni megújítását. Kodály azt vallotta, tudomány és művészet nem lehetséges egymás nélkül. Dalos Anna írása.
Kodály Zoltánt 1943. május 14-én választották meg az MTA levelező tagjának: az I. osztály negyven tagjából harmincnyolcan szavaztak mellette. Megválasztása jelentőségét jelzi, hogy – habár ekkor már néhány éve a Néptudományi Bizottság tagja volt, s az 1936 óta akadémikus Bartók Béla Amerikába történő távozását követően, 1940-től a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott a népzenei gyűjtemény gondozójaként és rendszerezőjeként – két évvel korábban még nem kapta meg a kellő támogatottságot a tagsághoz.
Tekintély és elismertség
A fiaskó akkor a hazai progresszív értelmiség felháborodását váltotta ki, aminek sajtóorgánumokban is hangot adtak. A népzenekutatás és a nagy népzenei gyűjtemény jelentőségével azonban az Akadémia tagsága is tisztában volt: Gombocz Zoltán rendes tag már 1933-ban javasolta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia adja ki a gyűjteményt. Ennek köszönhetően dolgozhatott Bartók 1936-tól a Székház „patkós szobájában” a fonogramok revízióján és a lejegyzett gyűjtemény tudományos rendezésén, s ezt a munkát vette át tőle pár évvel később barátja.
Forrás: Kodály Archívum (Kodály Zoltánné szíves engedélyével)
Az Eötvös Collegium egykori diákja, a bölcsészdoktor Kodály 1941-ben már 35 évnyi komoly tudományos pályát tudhatott a háta mögött. 1906-ban megvédett, úttörő jelentőségű doktori disszertációját (A magyar népdal strófaszerkezete) követően olyan meghatározó és máig hivatkozott tanulmányokat publikált, amilyen a magyar népzene pentaton rétegét elsőként bemutató Ötfokúság a magyar népzenében (1917), az összehasonlító népzenetudomány módszertanát paradigmatikusan képviselő Árgirus nótája (1921), a magyar népzenéről szóló, monográfia-nagyságrendű tanulmány (Magyar népzene, 1936) vagy éppen a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? kötethez írott Magyarság a zenében című nagy esszéje (1939). E népzenetudományi kutatásokon túlmenően az 1930-as évek nagy részében Kodály intenzíven foglalkozott a magyar népzene 18–19. századi írásos forrásainak feltárásával is, megalapozva ezzel a korszak zenetörténeti kutatásait, valamint tanítványai ekkor kezdték el kidolgozni útmutatása nyomán a később nemzetközi hírűvé vált zenepedagógiai szisztémát, az úgynevezett Kodály-módszert is.
Az Akadémián egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig végzett, közel negyedszázados tevékenységének középpontjában is az egyes tudományszakok diszciplináris önállóságának és a tudományágak békés egymás mellett élésének biztosítása állt.
Tekintélye és elismertsége rendkívül nagy volt a hazai tudományos közösségben: 1945-ös rendes taggá választását követően 1946. június 24-én az MTA elnökévé és tiszteleti taggá választották, s rábízták az intézmény második világháború utáni megújításának feladatát. Kodálynak nemcsak a Székház romos állapotával és a tudományos életet ért nagyszámú veszteséggel kellett szembenéznie. Érzékelte az Akadémia felbomlásának veszélyét is: a nemzetközi sikereket elérő természettudósok egyre nagyobb részt követeltek az Akadémia addig elsősorban a humán tudományok uralta életében. Kodály erre elnöki beköszöntőjében is utalt: „Nem kerestem ezt a tisztséget […]. Egyetlen kvalifikációm e helyre, hogy bennem őszinte nagyrabecsülés él az Akadémia mind a két, egymással szembe került ágazata iránt. Ha sikerül bennük egymás kölcsönös megbecsülését annyira meggyökereztetnem, hogy beköszönt a tartós békesség: missziómat befejezettnek tekintem.” A diszciplínák közötti együttműködés jeleként értékelhetjük, hogy a Kodály mellett működő alelnök a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt.
Az Akadémia védelmezője
Kodály és Szent-Györgyi azonban ekkor még nem tudhatta, hogy a vállalt és máig aktuális misszió jelentősége messze eltörpül majd amellett, ami a következő években Magyarország életében történik. Az 1948-1949 táján bekövetkező tragikus politikai fordulat révén Kodály elnöki pályafutása egészen más irányba terelődött, mivel arra kényszerült, hogy részt vegyen a Magyar Tudományos Akadémia szovjetizálásának első lépéseiben. Hogy milyen mértékben megviselte Kodályt az Akadémiát a hatalom felől érő méltatlan politikai bánásmód, jól érzékelteti, hogy 1949 októberében már távol maradt elnöki periódusának utolsó zárt üléséről.
Az ülésen Voinovich Géza, a szintén búcsúzó főtitkár elsősorban azt köszönte meg a távozó elnöknek, hogy védelmezte az Akadémiát a méltatlan támadások ellen. S hogy az MTA szerencséjének mondható, hogy Kodály vezette a tárgyalásokat.
Az új politikai hatalom azonban világosan látta, a tudós zeneszerző hosszú távon nem fog együttműködni a tudományos intézmény szovjet mintára történő és a szakmai szempontokat politikai érdekek mentén felülíró teljes átalakításában.
A megélénkülő zenetudományi közéletben
Leköszönését követően maga Kodály látványosan visszavonult saját zenetudományi közösségébe, és célként tűzte ki, hogy biztosítsa annak diszciplináris függetlenségét. 1951-ben egykori zenetörténész tanítványával, Szabolcsi Bence akadémikussal közösen létrehozta az MTA Zenetudományi Bizottságát, amely hosszú ideig a zenetörténeti kutatás fő irányító szerve volt. Ugyanebben az évben a Nyelvművelő Bizottság elnökévé is megválasztották. Elérte, hogy 1953-ban létrejöhessen az MTA önálló Népzenekutató Csoportja, amely a később megszülető Zenetudományi Intézet egyik alappillére lett, s amelynek elsődleges feladata a Magyar népzene tára monumentális kiadványainak előkészítése és közreadása volt. Aktívan részt vett a megélénkülő zenetudományi közélet szervezésében is, elsősorban a Bartók-, Haydn-, Erkel- és Liszt-évfordulókhoz kapcsolódó nemzetközi konferenciák és emlékülések létrehozásában.
Az idős Kodály tudományos és szakmai közéleti aktivitását jól tükrözi utolsó két évtizedének publikációs termése és a Népzenekutató Csoport működésének felvirágoztatása is. Kodály és Bartók ugyan már 1913-ban megfogalmazta a magyar népdalok rendszerezésének és közreadásának alapelveit, a rendszerezés módszertana azonban csak az ötvenes-hatvanas évek fordulójára vált olyan kidolgozottá – nem függetlenül Kodály tanítványa, Járdányi Pál munkájától –, hogy a Népzene tára-kötetek közreadása egy szinte interdiszciplináris elvekre épülő szakmai team működtetése révén megindulhatott. Kodály maga is részt vett az első öt kötet munkálataiban.
A közreadói és előszóírói tevékenység mellett számos jelentős dolgozatot publikált, amelyek elsődleges célja a hazai zenetudomány témaválasztásainak ösztönzése volt: Bartókról szóló, máig alapvetőnek számító esszéi mellett (A folklorista Bartók, 1950; Szentirmaytól Bartókig, 1955) olyan tanulmányokat is közölt, amelyekben rávilágított a magyar zenetörténeti kutatások fehér foltjaira (Magyar táncok 1729-ből, 1951), illetve új módszertani megközelítésekkel kívánta gazdagítani a zenéről való gondolkodást (Dalvándorlás, 1962).
„A tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül”
Zeneszerzői és tudományos munkáját Kodály Zoltán egymással összefüggő, egymástól elválaszthatatlan tevékenységként fogta fel. 1948. június 4-én, a Magyar Tudományos Akadémián tartott elnöki beszédében tudomány és művészet egységére, az interdiszciplinaritás gazdagító hatására is utalt: „nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze, és mindegyik megsínyli, ha túlságosan bezárkózik szakmája szűk körébe, hanem a tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. Művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a művészet peremén.”
A szerző a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos tanácsadója
(A cikk eredetileg az mta.hu-n jelent meg 2017. március 29-én)