A Magyar Tudományos Akadémia története – II. rész: 1918–2019

Forradalom és proletárdiktatúra (1918–1919)

Az 1918. októberi őszirózsás forradalom után felálló polgári demokrata kormány érdemben nem foglalkozott az Akadémiával: ideje sem volt rá, és tudománypolitikai elképzelései sem voltak, vagy legalábbis nem maradt nyoma, hogy lettek volna. Nem így az 1919 márciusában hivatalba lépő tanácskormánynak. A világforradalom igézetében fogant Tanácsköztársaság vezetőinek szemében gyanús és megsemmisítendő volt minden, ami nemzeti és konzervatív. Ráadásul a tudományok világában egyre jelentősebb szerepet betöltő élet- és természettudományokat következetesen elutasító Akadémiában joggal láthattak elavult, korszerűtlen intézményt, amit tovább terhelt az Akadémia tagságának, de főként vezetőségének személyi összefonódása a bukott rendszer politikusaival és más közéleti szereplőivel. A Közoktatásügyi Népbiztosság április 14-ei rendeletével felfüggesztette az Akadémia működését – a legrövidebb időn belüli átszervezés ígéretével. Erre azonban – szintén csak az idő hiányában – nem került sor, így az Akadémia a proletárdiktatúra bukása után változatlan formában folytatta tevékenységét.

A Horthy-korszak (1920–1944)

A háború és forradalmak után erősen akadozva indult újra az Akadémia munkája, mert a háborús infláció felemésztette vagyonának jelentős részét. Trianon után az ország helyreállításában a kultúrának és a tudománynak nagy szerepet szánó kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó rendszeres államsegéllyel támogatta az intézményt, amely anyagi stabilitását azonban csak az 1920-as évek végén szerezte vissza, amikor gróf Vigyázó Ferenc teljes vagyonát az intézményre hagyta. A földbirtokokban, ingatlanokban, pénzben, értékpapírokban és ingóságokban fekvő, mintegy 16 millió pengős Vigyázó-hagyatéknak ettől kezdve évi 500–600 ezer pengőnyi jövedelmét fordították tudományos célokra: kutatások támogatására, pályadíjakra, könyvkiadásra.

A két világháború között sajátos kettősség jellemezte az Akadémiát. Szellemisége és vezetése makacsul őrizte 19. század végi avult konzervativizmusát, amely elsősorban az élet- és természettudományok elutasításában nyilvánult meg. Tovább rontotta a helyzetüket, hogy a kutatásokra fordított támogatásokat mechanikusan osztották szét a három osztály hat alosztálya között, így a világszerte felfutóban lévő kémiára, biológiára, orvos- vagy műszaki tudományra stb. csak a támogatás hatoda jutott a Természetrajzi Alosztály keretében. Ugyanakkor olyan méltán világhírű természettudósok kerültek be az Akadémia tagjai közé, mint az első hazai Nobel-díjas, Szent-Györgyi Albert biokémikus, Kandó Kálmán gépészmérnök vagy Zemplén Géza kémikus. Ugyanebben az időszakban felmérhetetlen veszteség érte a magyar tudományosságot a kort beárnyékoló antiszemita diszkrimináció miatt. A numerus claususként ismert, 1920. évi XXV. törvénycikk nyomán sokan kényszerültek külföldi továbbtanulásra, illetőleg arra, hogy kutatói pályájukat más országban folytassák. Számtalan itthon maradt tehetség pedig örökre elveszett a tudomány számára.

A megszűnés határán (1945–1948)

Az ekkor már 120 éves intézmény a második világháború után több szempontból is a megszűnés határára jutott. Anyagi helyzete – miként az első világháború után is – ismét ellehetetlenült: a Vigyázó-hagyatékból származó földbirtokait teljes egészében igénybe vették és felosztották a földosztás során (1945), pénz- és értékpapírvagyona a hiperinflációban olvadt el (1946), ingatlanait (bérházait) pedig államosították (1948). Ugyanakkor az intézmény vezetői is érzékelték a hatalom kizárólagos megszerzésére törekvő Magyar Kommunista Párt, majd a hatalmat tényleg megszerző Magyar Dolgozók Pártja (MDP) felől érkező, az Akadémia puszta létét is fenyegető veszélyt.

De lázadozott az akadémiai tagság egy része is: a valódi reformokra törekvők Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán vezetésével Széchenyi Akadémiáján kívül hozták létre 1945 nyarán a Természettudományi Akadémiát. A két intézmény között egy évig tartó heves vita után a helyzet kompromisszummal oldódott meg 1946-ban: az Akadémia felvette tagjai sorába a Természettudományi Akadémia korábban nem akadémikus tagjait, 1891 óta változatlan osztálystruktúráját pedig átalakította: az első két osztály (I. Nyelv- és Széptudományi Osztály, II. Bölcseleti, Társadalmi és Történeti Tudományok Osztálya) változatlanul hagyása mellett a III. osztály a Matematikai, Fizikai, Kémiai és Műszaki Tudományok Osztálya lett, az újonnan létrehozott IV. osztály pedig a Biológiai és Orvosi Tudományok Osztálya.

Tudósok testülete vagy kormányszerv? A szocialista korszak (1948–1989)

Az Akadémia megszűnésének lehetősége 1948-ban vált politikai fenyegetettséggé, amikor „a magyar tudomány legfelsőbb irányító szervét” megteremteni kívánó MDP az évi százezer forintos államsegélyen tengődő Akadémia ellenében felállította a kormányzati szervként, tudományügyi minisztériumként működő Magyar Tudományos Tanácsot. Mivel azonban a Szovjetunió Tudományos Akadémiája továbbra is a Magyar Tudományos Akadémiát tekintette partnerszervezetének, nem pedig a Magyar Tudományos Tanácsot, a „radikális újítás versus hagyomány” kérdés feloldása egy olyan kompromisszum lett, amely végül a gyökeresen átalakított Akadémiát illesztette be az új politikai és intézményrendszerbe.

Az 1949. évi XXVII. törvény szovjet típusú akadémiává alakította át a tudósok testületét, amikor összeolvasztotta az MTA-t a Magyar Tudományos Tanáccsal. Ezáltal az Akadémia szervezetétől és funkciójától korábban idegen, államhatalmi szerepet is kapott: „tervszerűen irányítja legfelsőbb fokon az elméleti és az alkalmazott tudományok művelését”. Feladata lett „az országos tudományos terv kidolgozása”, a tudományos utánpótlás biztosítása, az új, egységes és központosított tudományos minősítés, a tudományos egyesületek és társaságok felügyelete, a tudományos könyv- és folyóirat-kiadás irányítása. A szovjet minta, a „demokratikus centralizmus” szellemében alakult át az Akadémia szervezete is: a határozatokat a Közgyűlés helyett az Elnökség (1953-ig informálisan az MDP Központi Bizottsága által felügyelt akadémiai Pártkollégium) hozta, s az osztályok ügyeiben sem a tagok szavazata, hanem az Elnökség döntött. Az új alapszabállyal 257-ről 131-re csökkentették az akadémiai tagok számát úgy, hogy megszüntették a Széptudományi Alosztályt (ezzel megszűnt az alkotóművészek akadémiai képviselete), a régi tagok többségét (122 főt) pedig tanácskozó taggá nyilvánították – azaz gyakorlatilag kizárták, mivel a tanácskozó tag csak az akadémikusi címet viselhette, szavazati joga nem volt.

Az osztályok száma 1949-ben hat volt, ez a korszak folyamán fokozatosan tízre, majd a fizikai és matematikai tudományok elkülönítésével tizenegyre bővült – a természettudományok egyre növekvő arányával. Az 1950–1960-as években hozták létre az Akadémia kutatóintézeteinek hálózatát. A korszak nagy részében tehát az Akadémia nem csupán tagjainak egyéni teljesítményével, hanem a több tucat kutatóintézetében dolgozó tudósok ezreinek munkájával járult hozzá a magyar tudományosság fejlődéséhez.

A szocialista korszakban az államfői tisztet betöltő testület, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa által kibocsátott 1960. évi 24. sz. törvényerejű rendelettel reálisabbá vált az Akadémia addig meglehetősen parttalan feladatköre: az összes tudományos kutatás helyett csupán az alapkutatások koordinálására és irányítására terjedt ki. Az 1969. évi 41. sz. törvényerejű rendelet – az addigi hatásköri összemosódásokat megszüntetve, a főtitkári posztot új tartalommal megtöltve – kettős vezetést rendelt az Akadémia élére. Az elnököt mint a tudományos testület vezetőjét továbbra is a Közgyűlés választotta, és tevékenységéért annak volt felelős, a szakigazgatási szerv vezetőjét, a főtitkárt viszont – a korábbi gyakorlattal ellentétben – ettől kezdve a kormány nevezte ki, és annak is volt felelős. Ezzel az Akadémia formailag ugyan egységes maradt, szervezetileg azonban két részre hasadt. A két fél küzdelmében újabb tíz év múlva, az 1979. évi 6. sz. törvényerejű rendelettel a főtitkár vezette államigazgatási szervezet látszott győzedelmeskedni. 1986-ban azonban – az új idők előszeleként – az Elnöki Tanács 5. sz. törvényerejű rendelete a döntési jogköröket jórészt visszaadta a választott testületeknek, az Elnökségnek és a Közgyűlésnek.

A rendszerváltozás után (1990–2019)

Az 1980-as évek végén újabb reformfolyamat indult az Akadémián. Még a politikai rendszerváltozás előtt, 1989-ben rehabilitálta a Közgyűlés az 1949-ben méltatlanul kizárt akadémikusokat. 1992-ben pedig – újabb jóvátételként – társult, de önálló intézményként megalakult az alkotóművészek testülete, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia.

Lényegi változást az Akadémia szervezetében az 1994. évi XL. törvény hozott, amely „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület”-ként határozta meg az Akadémia jogállását, a köztestület tagságát pedig az akadémikusok mellett a tudományos fokozattal rendelkezőkre is kiterjesztette. A tudományos köztestület legfőbb szerve a Közgyűlés, melynek tagjai a hazai akadémikusok és a köztestület tagjainak kétszáz választott képviselője. A hatályos akadémiai szabályozás szerint az MTA főállású vezetői az elnök, a főtitkár és a főtitkárhelyettes. A Közgyűlés három évre a hazai akadémikusok közül választja meg őket.

Az Akadémia tizenegy tudományos osztálya számos tudományos bizottságot működtet. A tudományok művelése 2019-ig a kutatóintézetekben folyt, működésüket az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa irányította. Az Akadémia Doktori Tanácsa pedig – megfelelő eljárás után – a „Magyar Tudományos Akadémia doktora” címet adományozhat a legkiválóbb tudósoknak. Az MTA működésének anyagi feltételeit elsősorban a központi költségvetés, kisebb mértékben saját vagyonának jövedelme, illetőleg adományok és alapítványok biztosítják.

A kutatóintézetek leválasztása az Akadémiáról (2019)

2018-ban indultak tárgyalások az Akadémia és az Innovációs és Technológiai Minisztérium között, miután kiderült, hogy az Országgyűlés elé beterjesztett 2019. évi költségvetésben a kutatóhálózat támogatására betervezett összeg nem az Akadémia, hanem a minisztérium bevételi rovatában szerepel. Az intézetek leválasztásának terve ellen tiltakozott mind az Akadémia, mind a kutatóintézetek – hiába. 2019-ben a LXVIII. törvénnyel leválasztották az intézeteket az Akadémiáról, s közvetlenül a minisztérium alá rendelték a belőlük létrehozott Eötvös Loránd Kutatási Hálózatot (2023-tól HUN–REN Magyar Kutatási Hálózat).

Az Akadémia kénytelen volt tudomásul venni az így előállt helyzetet, s 2019 decemberében az MTA 192. rendkívüli közgyűlése elfogadta, majd az Elnökség véglegesítette az Akadémia új küldetésnyilatkozatát, mely kimondja: „Az Akadémia a teljes magyar tudományos közösséget egyesíti, és képviseli itthon és külföldön. Tizenhétezer tagot számláló köztestülete nyitva áll minden tudományos fokozattal rendelkező magyar kutató előtt. Az Akadémia megjeleníti a magyar tudomány egységét: összefogja és képviseli a hazai és határon túli magyar tudományt; a bölcsészet-, a társadalom-, az élet- és a természettudományokat; a kutatóintézeteket, az egyetemeket és a vállalati kutatóhelyeket; valamint a kutatók nemzedékeit.”

Pótó János