A Magyar Tudományos Akadémia története – I. rész: 1825–1918

A tudomány és irodalom magyar nyelvű művelőit összefogó, az anyanyelv modernizálását irányító szervezet létrehozására már a 18. század végétől több terv született. Ezek a törekvések európai mintákat követtek, az Académie Française 1634-es alapításától kezdve ugyanis számos országban szerveztek hasonló intézményeket. A tekintélyelvű rendi társadalomban azonban az értelmiségi kezdeményezések visszhangtalanok maradtak mindaddig, míg a társadalmi elit néhány tagja fel nem karolta az ügyet. 

Az alapítás

1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén Felsőbüki Nagy Pál, a rendi ellenzékiség vezéralakja élesen kikelt a nemzeti kultúra és az anyanyelv ügye iránt bűnös közönnyel viseltető mágnások ellen. A szemrehányás hatása alatt a hallgatóság soraiban helyet foglalt „ifjú gróf Széchenyi magyar lovas kapitány … ezen ajánlást tette: Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan nagy nem vagyok, de vagyonos ember vagyok, azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom, úgy, hogy ennek a kívánt célra való fordítása s elrendelése mindenkor az ország gyűlésétől függjön.”

Széchenyi 60 ezer forintos adománya nem ötletszerű és magányos tett volt. A Nemzeti Múzeumot megalapító apja példáját követve, kötelességtudattól és hivatásérzettől indíttatva már évek óta kereste a cselekvés terét. A beszédét követő reakciók pedig arról tanúskodnak, hogy az alapítás többek szervezett akciója lehetett. Széchenyi példáját azonnal követte két barátja, Károlyi György és Andrássy György gróf, valamint Vay Ábrahám. Ők négyen számítottak alapítóknak, akiknek a később elfogadott alapszabály állandó helyet biztosított az igazgatótanácsban. Az országgyűlés alatt még számos mágnás, főpap és köznemes csatlakozott hozzájuk kisebb-nagyobb összeggel, így 1827-re mintegy 250 ezer forintos alaptőke gyűlt össze: ennek kamatai jelentették az intézmény működésének fő forrását. A kor szokásainak megfelelően a nagyobb adakozók nem a felajánlott összeget, hanem annak kamatait fizették be évente az Akadémia pénztárába. Külön említést érdemel Teleki József gróf pénzben alig kifejezhető adománya, aki családja 30 000 kötetből álló értékes könyvtárát engedte át, megalapozva ezzel az Akadémiai Könyvtárat. 

Az Akadémia a reformkorban

Az egyesületként létrejött Tudós Társaság alapítását az országgyűlés törvénybe iktatta: az 1827: XI. törvénycikk „A hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról” címet viseli. Rendeltetését a „hazai nyelvnek ... a tudományok és művészetek minden nemében leendő kiművelésében” határozta meg. Az 1845-től hivatalosan is Magyar Tudományos Akadémia néven emlegetett intézmény 1830-ban, az alapszabályok kidolgozása és királyi jóváhagyása után kezdte meg tényleges működését. A főleg főurakból és főpapokból álló 25 tagú igazgatótanács gazdálkodott a társaság vagyonával, nevezte ki az első 23 tagot, választotta meg a tisztségviselőket. Az első elnök a történetkutató Teleki József gróf lett, alelnökké pedig a kezdeményező alapítót, Széchenyi Istvánt választották. Az intézmény működtetésében kulcsszerepet töltött be a titkár: e hivatalt az első fél évszázadban Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, Szalay László és Arany János töltötte be. Az első közgyűlésre 1831. február 4-én került sor. Székházának felépültéig a Károlyi-Trattner-házban (ma Petőfi Sándor utca 3.) bérelt helyiségekben rendezkedett be, a közgyűléseket pedig általában a pesti vármegyeházán tartották.

Az új intézmény figyelmének középpontjában eleinte a nyelvművelés állt. Működése első maradandó eredménye a magyar helyesírás egységesítése és a nyelvtan rögzítése. Kiadta az első helyesírási szabályzatot (1832), a leíró nyelvtant (1846) és az értelmező szótárt (1862). A Tudós Társaság hamarosan a szellemi élet fő szervezőjévé is vált: hat osztálya – nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvénytudományi és természettudományi – minden, hazánkban művelt tudományágban írt ki pályázatokat, adott ki könyveket, s a rendes tagoknak fizetést is folyósított. Lapja, a Tudománytár magyar nyelven közvetítette a külföldi tudományos eredményeket. Az egyéni tudományos teljesítmények és az új irodalmi alkotások bemutatására a hetente tartott kisgyűlések, az 1840-es évek közepétől pedig az osztályülések biztosítottak fórumot. A természet- és alkalmazott tudományok terén a tevékenység súlypontja ezekben az évtizedekben a külföldi eredmények közvetítése, meghonosítása volt. A társadalomtudományok fő feladatának az ország múltjának, illetve jelen állapotának megismerését s a polgárosodás folyamatának segítését tekintették.

Az akadémikusok jelentős része közéleti szereplő is volt: az 1840-es években a kormányzat már kifejezetten a liberális reformellenzék szövetségesét látta a szigorúan politikamentesnek szánt testületben. Számos, főleg a fiatalabb nemzedékbe tartozó akadémikus – például Vörösmarty Mihály, Eötvös József, a statisztikus Fényes Elek – tudományos vagy irodalmi munkássága valóban szorosan összekapcsolódott a közéleti tevékenységgel. Ez az összefonódás indította arra Széchenyi Istvánt, hogy 1842-ben az Akadémia közgyűlésén hívja fel a figyelmet a túlzó nacionalizmus, a magyar nyelv erőltetett terjesztésének veszélyeire.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei az Akadémiát is sokoldalúan érintették, elsősorban tagjai tevékenysége révén. A nyolctagú Batthyány-kormányból öten voltak az Akadémia tagjai, de rajtuk kívül is több akadémikus viselt magas kormánytisztséget, vagy vett részt képviselőként az országgyűlés munkájában. Bár felmerültek átalakítási tervek is, amelyek a tudományos munka javítására, a működés demokratikusabbá tételére irányultak, a politikai és hadi események következtében ezek nem valósultak meg. Az önvédelmi háború körülményei között nem volt realitása annak az igénynek sem, hogy az Akadémia rendszeres állami támogatást kapjon, azaz „az alapítók magán intézetéből országos állásra emeltessék”.

A nemzeti identitás őrzője

A tagok reformkori és szabadságharc alatti tevékenységének is volt szerepe abban, hogy 1849 után az Akadémia tevékenységét és autonómiáját erősen korlátozták, sőt, magát a működést is az alapszabály módosításához kötötték. A kormány ellenőrzését biztosító módosításra végül 1858-ban került sor. A szövegből kimaradt a magyar nyelvű tudományművelés mint cél, a választási eljárásokba pedig beleszólást kapott egy, az uralkodó által kinevezett biztos. Tíz év szünet után ekkor tartottak újra közgyűlést is, amelyen kiegészítették a megfogyatkozott tagságot: a 70 elhunyt tag – köztük volt Teleki József és Vörösmarty Mihály is – helyére választott 74 új akadémikus között találjuk Arany Jánost és Jókai Mórt is.

Az újraéledést jelezte az évtized végén Sina Simon báró 80 ezer forintos felajánlása is, amely után országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére, valamint az alaptőke növelésére. A kezdeményezés olyan visszhangra talált a magyar társadalom minden rétegében, amihez fogható nem fordult elő az intézmény története során. Az Akadémia az önkényuralom megingásának éveiben a magyar nemzeti identitás szimbólumának számított, amelynek támogatása hazafias tett. Az adományok végösszege közel háromszorosa volt az alapításkor összegyűlt tőkének, az adakozók köre pedig a teljes magyar társadalomra kiterjedt. A társadalmi és vagyoni elit tagjai mellett most már a kisemberek sokasága is hozzájárult a tudomány méltó házának felépítéséhez.

A neoreneszánsz stílusú palotát – amelyet Friedrich August Stüler tervei alapján Ybl Miklós és Skalnitzky Antal épített – 1865. december 11-én avatták fel. Az üléstermek, a könyvtár és olvasóterem, a művészeti gyűjtemény ugrásszerűen javították a tudományos munka lehetőségeit.

A kiegyezés után

A kiegyezéssel visszanyert széles körű nemzeti önrendelkezés kedvezőbb működési feltételeket biztosított az Akadémia számára. Ennek első jeleként 1867-ben, történetében először állami támogatást kapott. Az 1869-ben elfogadott (s 1945-ig érvényben maradt) új alapszabályok megszabadították az 1858-ban rákényszerített állami gyámkodástól, és újra deklarálták, hogy célja „a tudomány és irodalom magyar nyelven művelése és terjesztése”. Megnőtt a tudomány művelőinek szerepe: ezentúl az igazgatótanács tagjainak felét az akadémikusok maguk közül választották. Megváltozott a testület szerkezete: az addigi hat helyett három (nyelv- és széptudományi, bölcseleti, társadalom- és történettudományi, valamint matematikai és természettudományi) osztályba sorolták a tagokat.

Az Akadémia mindennapjaiban 1865–1878 között meghatározó szerepet játszott Arany János, aki titkárként, majd főtitkárként irányította a mindennapi működést. A költő hivatalnoki éveinek emlékezete felemás: az intézménytörténet a felülmúlhatatlanul lelkiismeretes főhivatalnokot méltatja személyében, az irodalomtörténészek viszont sajnálják, hogy a 12 évnyi hivatali munka feltehetően számos remekműtől fosztotta meg az olvasókat.

A hazai tudományosság erősödésével az Akadémia egyre sokoldalúbb kapcsolatokat épített ki a tudomány nemzetközi rendszerével. Tagjai mind gyakrabban vettek részt nemzetközi kongresszusokon, tiszteleti tagként a kor legnagyobb külföldi tudósait fogadta soraiba, 1900-ban pedig alapító tagja lett az Akadémiák Nemzetközi Szövetségének.

Bár a tudományos élet erőit a dualizmus évtizedeiben is az Akadémia fogta össze, szervező, kezdeményező szerepet – saját intézmények, illetve jelentősebb anyagi alapok híján – legfeljebb a társadalomtudományok esetében játszhatott pályázatok kiírásával, a könyvkiadás támogatásával. A természettudományokban inkább csak az eredmények minősítésén, értékelésén keresztül befolyásolhatta a kutatások menetét. A korszak nemzetközi szintű eredményeinek java része az egyetemi intézetekben született, a gazdasági-társadalmi modernizáció igényeit kiszolgáló új tudományos intézmények pedig állami alapításként jöttek létre. A tudományos igényekkel dolgozó értelmiség számos új szakmai szervezetet is létrehozott, amelyeknek jelentőségét növelte, hogy többnyire ezek teremtették meg tudományterületük szakfolyóiratát. Egyes új diszciplínák meghonosítása – mint a lélektan és a szociológia – kifejezetten az akadémiai (és egyetemi) intézményrendszer keretein kívül ment végbe. Az Akadémiát a századfordulótól mind gyakrabban érték olyan bírálatok, hogy a fontos korkérdésektől elforduló, magába zárkózó intézmény lett – nem is alaptalanul. Időtálló tudományos teljesítményeket ebben az időszakban inkább csak néhány kiváló természettudós tagja mutatott fel.

A gyakorlati jelentőség csökkenése azonban kevéssé érintette az intézmény rangját a szélesebb közvélemény szemében. A három osztály 60 rendes, 152 levelező és 24 tiszteleti tagja változatlanul magas tudományos és társadalmi tekintélynek örvendett. Az a tény, hogy a dualizmus évtizedeiben minden elnöke – Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Antal – hosszabb-rövidebb ideig miniszteri posztot is betöltött, szintén inkább a testület tekintélyének jele volt, mintsem az állami ellenőrzésé.

Fónagy Zoltán