Nekünk, tudósoknak sokkal többet kellene tennünk a tudomány népszerűsítéséért

A Magyar Tudományos Akadémia 200 éves fennállását ünnepli idén, az évfordulós események egyikeként május 8–9-én rendezik az Akadémia székházában az MTA külső tagjainak tudományos szimpóziumát. A kezdeményezés Tigyi Gábortól, a Tennessee-i Állami Egyetem orvosi karának professzorától és öntől indult. Hogyan, milyen megfontolásból merült fel a szimpózium ötlete? 

Körülbelül két éve született az ötletünk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia fennállásának 200. évfordulójára szervezni kellene egy, az MTA külső tagjainak munkásságát átfogó módon bemutató bicentenáriumi konferenciát. Az Amerikai Magyar Akadémikusok Társaságának (AMAT) megalapítása utáni években részt vettünk ugyan a külső tagok fórumán az MTA májusi közgyűlései keretében, de ezeken általában díjakat adnak át az elismerést kiérdemlő külső tagoknak, és mindig csak a két-három díjazott tartott egy-egy rövid előadást. Tehát a külső tagok nagyon magas színvonalú és az MTA minden osztályát képviselő szimpóziumára mostanáig nem került sor. Roppant hálásak vagyunk, hogy a most felkért külhoni előadók elfogadták a meghívást, és annak is örülünk, hogy az egész szimpóziumot saját erőből, a külső tagok támogatásából, adományokból sikerült megszervezni. 

A 2015-ben alapított AMAT áprilisi gyűléseit kezdetben váltakozva szerveztük hol New Yorkban, hol Washingtonban, de aztán közbeszólt a pandémia, megakasztva a dolgokat. Részben ezért is határoztuk el, hogy a külső tagok fórumának újraindításába Budapestet is jó lenne bevonni. A mostani magyarországi szimpózium így egyben az AMAT éves találkozója is. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy mindezt saját erőből sikerült tető alá hozni. Mindehhez még az is hozzátartozik, hogy minden évben adunk néhány kiemelkedő fiatal magyar kutatónak utazási ösztöndíjat, hogy részt vehessenek Amerikában szervezett konferenciákon. Őket is meghívtuk most a szimpózium keretében rendezendő gálavacsorára, hogy bemutathassuk őket a nagyközönségnek. 

Tigyi Gábor már tavaly nyáron megelőlegezte, hogy a kétnapos budapesti konferencián az Akadémia összes osztálya képviselteti majd magát külső tagjai által, és több magyar vagy Magyarországhoz kötődő Nobel- és Abel-díjas tudós is részt vesz rajta. Kiket lehet kiemelni a neves előadók közül?

A tervezett teljes program az MTA honlapján már elérhető, de szívesen adok belőle ízelítőt. Büszkén mondhatom, hogy négy Nobel-díjas és egy Abel-díjas előadónk is lesz, és az MTA mind a 11 osztálya reprezentálva lesz egy-egy külső tag által, akiket az illető osztályok külső tagjai javasoltak előadónak kiemelkedő munkásságuk alapján. A szimpóziumon részt vevők előadást hallhatnak majd Karikó Katalintól, aki tavalyelőtt kapta meg az orvosi-élettani Nobel-díjat. Előadónk lesz két agykutató, May Britt Moser és Edward Moser, akik 2014-ben John O’Keefe-fel hármasban megosztva kaptak Nobel-díjat az agyi GPS felfedezéséért. Elfogadta meghívásunkat Aaron Ciechanover is, aki az izraeli Technion műszaki egyetemről érkezik hozzánk. Ő 2004-ben kapott kémiai Nobel-díjat tanárával, Avram Hershko magyar származású biokémikussal közösen az ubikvitin mediálta fehérjebomlás felfedezéséért. Elfogadta a meghívásunkat Lovász László, az MTA volt elnöke, Abel-díjas matematikus hírességünk is, aki 2021-ben kapta meg a Nobel-díjjal felérő tudományos elismerést.

Az MTA 11 osztályát képviselő külhoni előadók közül feltétlenül megemlíteném Szabó Gyöngyit, a Harvard Egyetem orvosprofesszorát, aki a májfunkciókkal kapcsolatos kutatásokról beszél majd, illetve Buzsáki György agykutatót az New York Egyetemről, aki az emlékezés fiziológiájáról tart előadást. Velünk lesz Barabási Albert-László fizikus, hálózatkutató, aki földim tulajdonképpen, mert ő is Erdélyből származik. A bostoni Northeastern Egyetem és a Harvard kutatója több népszerű hálózatelméleti könyvet írt, idén a velencei Biennálén is kiállít, nagyon várjuk az ő előadását is. Mindenképp szeretném megemlíteni Pál Judit történészt és Gábor Csilla irodalomtörténészt a Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, illetve Tari Gábor geofizikust, az ausztriai OMV-től és Sztipanovits János szoftvermérnököt a Vanderbilt Egyetemről. Egyszóval számos, tényleg nagy horderejű előadás várható, bízunk benne, hogy meg fogjuk tölteni az Akadémia Dísztermét, de ha valaki netalántán mégsem férne be, a konferencia előadásait vissza tudja majd nézni az Akadémia YouTube-csatornáján. 

Annak, hogy az előadók közt több női szaktekintély is lesz, külön örülünk, már csak azért is, mert a Magyar Tudományos Akadémia alapításának egy kevésbé ismert részlete, hogy egy hölgy is fontos szerepet játszott benne. Nem tudom, hányan ismerik a történetet, de Széchenyi István tulajdonképp azért vett részt a 1825. november 3-i pozsonyi országgyűlésen, mert épp akkor Pozsonyban tartózkodott Zichy Károly gróf felesége, Seilern-Aspang Crescence grófnő is, akibe Széchenyi István szerelmes volt. Ez a szerelem vonzotta Széchenyit Pozsonyba, ahol híres felajánlását tette az Akadémia alapításáról, amelynek évfordulóján a Magyar Tudomány Napját ünnepeljük.

Öntől hallunk majd előadást a szimpóziumon?

Nem, én az egyik szervezőként csak köszöntőt fogok mondani. Az AMAT vezetőségének részéről egyébként három előadónk lesz: Bodor Miklós vegyész, gyógyszerész, professor emeritus, aki húsz évvel ezelőtt megalapította a Bodor Laboratoriest, és számos klinikai használatban levő gyógyszer feltaláló atyja, Ács Zoltán közgazdász, a London School of Economics és a George Mason Egyetem professor emeritusa, jelenleg a Vienna Institute for Global Studies vezetője és Maliga Pál növénygenetikus, a növényi molekuláris biológia elismert kutatója, a Rutgers Egyetem Növénybiológiai Tanszékének címzetes professzora, az AMAT társelnöke. 

Ön már jó ideje a Kaliforniai Egyetem professzora, számos rangos amerikai tudományos szervezet tagja. 2025 januárja óta új elnök alakítja az Egyesült Államok politikáját, ami a tudományos kutatásokra is hatással van. Saját amerikai tapasztalatai alapján mire számít, milyen irányt vesz a világ vezető tudományos nagyhatalma? 

Nagyon gyorsan alakulnak a dolgok január 20. óta, és nem feltétlenül minden a legkedvezőbb irányban, különösen, ami az egyetemeket érinti. Nagy meglepetés volt például azt hallani, hogy a kormányzat 15 százalékra csökkentené az úgynevezett indirekt rezsitámogatásokat. Itt ugyanis nem úgy működnek az egyetemek, mint Európában vagy Magyarországon. Minden egyes elnyert szövetségi pályázati összeghez hozzáadódik egy úgynevezett indirekt költség, ami a mi esetünkben a UCLA-n 57 százalék. Ezt úgy kell érteni, hogyha én egy szövetségi intézménytől, mondjuk a Nemzeti Tudományos Alaptól (National Science Foundation, NSF) vagy a Nemzeti Egészségügyi Intézetektől (National Institutes of Health, NIH) 100 dollárt elnyerek egy pályázatra, akkor bruttó 157 dollárt fizetnek ki az egyetemnek. Az 57 dollárt az egyetem használja fel, én meg a 100 dollárt teljes egészében a kutatásra tudom fordítani, úgy, hogy nem nekem kell fizetni a villanyszámlát, a rezsit, a laborköltségeket, az adminisztrációt és így tovább.  

Ha valóban végleg visszavágják a pályázati támogatáson felüli költséget, akkor úgy érzem, hogy majd rajtunk, kutatókon fogják behajtani a rezsit, azaz a kutatási alapokból kell majd kigazdálkodnunk a villany- vagy a vízszámlát is. Ami már csak azért sem lesz jó, mert az egyetem nem egy társasház, ahol minden egyes lakásnak külön vízórája vagy villanyórája van, hogy tudni lehessen, melyik labor mennyit fogyaszt. Ez lényegében megoldhatatlan lesz, úgyhogy, ha ezt meglépik, akkor nagy felfordulást okoznak majd a tudományos életben és a finanszírozásában. 

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az utóbbi években jelentősen megnőtt az adminisztráció az egyetemeken. Már olyan egyetemről is hallottam, ahol háromszor annyi adminisztrátor van, mint egyetemi tanár vagy kutató. Ezen azért lehetne és kellene is változtatni. A második dolog, amin változtatni lehetne, hogy egy kicsivel több transzparencia jó lenne az egyetem részéről, hogy mi is történik ezzel az 57 százalékkal, ami más egyetemek – például egyes magánegyetemek – esetében még jóval több is. Szeretnénk tudni, hogy pontosan mire fordítja a kancellária, a dekanátus ezeket az összegeket. Nem azt mondom, hogy 15 százalékból meg lehet oldani a kutatás rezsitámogatását, de valahogy talán meg kellene reformálni azt is, ahogy az egyetemek ezekkel a pénzekkel gazdálkodnak. 

Az utóbbi időben a hírek arról szóltak, hogy az USA legnevesebb kutatóintézetei, tudományos szervezetei, ügynökségei komoly költségvetési megszorításokkal, esetenként a megszüntetéssel néznek szembe. A Nature több cikke is kongatja a vészharangot, hogy az elnök példátlan támadást indított a tudomány ellen. Egyes vélekedések szerint fordított agyelszívás indulhat be, amiből Európa profitálhat. Egyetért ezekkel a drámai hangokkal?  

Várjunk még azzal, hogy mikortól mondhatjuk, hogy véget értek az átszervezések, és hogy ez megfordítja-e majd a brain draint. Most főleg a diverzitásra vonatkozó kiegészítő ösztöndíjak külön támogatását akarják eltörölni. Én azt hiszem, hogy például a posztdoktori ösztöndíjak nem kerülnek válságba, azaz, ha nem kerülnek ki a kutatási pályázati források köréből, akkor ezekből fedezik majd a posztdoktorok fizetését. A külföldről érkező – így a magyar – posztdoktorok fizetése nem is tartozik ebbe a körbe, mivel ők eleve nem jogosultak amerikai posztdoktori ösztöndíjra, őket vagy a befogadó kutatók szokták a saját kutatási alapjukból finanszírozni, vagy magyar vagy az Európai Unió által engedélyezett pályázati ösztöndíjjal kutathatnak az Egyesült Államokban.  

Nekem a Bonni Egyetemen is volt laborom, tehát valamennyire ismerem az európai viszonyokat, így elmondhatom, hogy teljesen más a tudomány finanszírozása az Egyesült Államokban, mint Európában. Az Egyesült Államokban nem lehet a kutatási alapból adminisztrátort fizetni, nincsenek az egyetemeken úgynevezett technikusi állások, amelyeket az egyetem fizetne. Ezzel szemben a német rendszerben van kifejezett lehetőség például technikusi karrierre: ha valaki elvégez egy technikusi szakiskolát, ahol megtanul különböző laboratóriumi eljárásokat elvégezni, jelentkezhet egy adott kutatóhelyre technikusnak. Abban a laborban aztán az egyetem fizeti attól függően, hogy milyen horderejű a tudományos kutatás, amit ott végeznek. Ezek az emberek, akik technikusként, asszisztensként, tudományos asszisztensként dolgoznak, akár onnan is mehetnek nyugdíjba. Az európaihoz hasonló rendszer működik Japánban is. Nálunk viszont csak az aktuális kutatási pályázatoktól függ, hogy lesz-e pénz jövőre, ki tudom-e fizetni például a technikust. Ha nem, akkor sajnos nekik sem lesz munkájuk. Ez a valóság. Ezt is fel kell mérni, amikor a kutatás-fejlesztés finanszírozásának különbségeiről beszélünk Európában és az Egyesült Államokban. 

A koronavírus-pandémia óta a világban, de főleg az Egyesült Államokban – különösen a közösségi médiában – általános tudományellenes hangulat tapasztalható, és széles körben terjednek a különféle áltudományos nézetek. Lehet-e ez ellen küzdeni, és ha igen, hogyan? 

Igen, meglehet. Nekünk, tudósoknak például sokkal többet kellene tennünk a tudomány népszerűsítéséért. Ez tény. Ezt sajnos nagyon kevesen művelik, akik pedig művelik, azok közül többen jobban is tehetnék. Amire ön reflektál, azt a COVID, a vakcinálás hozta a felszínre. Az oltásellenesség megjelenésével, különösen itt, az Egyesült Államokban, reflektorfénybe került a tudomány, és fölerősödtek a kritikus hangok. Nemrég jelent meg például az Alzheimer-kórról egy könyv, ami megkérdőjelezi több korábbi felfedezés hitelességét, amelyek például az amiloidlerakódások szerepére mutattak rá az agyban. És mindezt csak azért, mert egy-két 2012-es, 2014-es cikket visszavontak. Ezt nagyon felpörgették, ami sajnos nem válik a tudomány, a felfedezés javára. Sokkal nyíltabb, hitelesebb és közvetlenebb dialógusra lenne szükség a tudományon belül is. Nagy szükség lenne az átgondolt tudomány-népszerűsítésre az iskolákban, olyan alapokon, amelyek nem a közösségi média igényei szerint kommunikálnak, mert ott bárki bármit mondhat. A diákok leginkább az X-ről, a TikTokról, az Instagramról vagy a Facebookról értesülnek tudományos eredményekről és cikkekről, amelyeket azonban nem olvasnak el, csak azt ismétlik, amit valaki más írt ezeken a közösségi platformokon. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy azok hamis állítások, de talán jobb lenne elolvasni az eredeti cikket, hogy az ember saját véleményt alkosson róla, és ne csak a közösségi médiában látott vagy olvasott véleményeket szajkózza. 

Kicsit visszakanyarodva a szimpóziumra és arra, hogy az MTA külső tagjai Magyarországra látogatnak: hogyan látja a magyarországi tudomány helyzetét 2025-ben a jelenlegi, a közösségi média által dominált, jelentősen megváltozott diplomáciai, politikai és tudományos viszonyok közt? Milyen kihívásokkal néz szembe manapság a magyar tudomány? 

Ez egy érdekes kérdés. Mint a HUN-REN külső tanácsadói testületének tagja, tisztában vagyok mindazzal, ami az elmúlt években az akadémiai kutatóintézetekkel történt. Szerintem a Magyar Tudományos Akadémia előtt álló kihívás az, hogy megtalálja saját szerepét a megváltozott körülmények között. Természetesen a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvény és az Akadémia Alapszabálya továbbra is irányadó, tehát az MTA feladata továbbra is az, hogy a magyar tudomány hírnevét öregbítse, és hogy összefogja a magyar tudósok közösségét. Ez utóbbi kerülhet most leginkább előtérbe, ahogy az Freund Tamás elnök úr és Oberfrank Ferenc köztestületi igazgató úr nemrég tett nyilatkozataiból is kitűnik: az MTA komoly hangsúlyt fektet az összmagyarság tudományának támogatására, a magyarországi és határon túli magyar kutatók közti kapcsolatfelvételre. Büszke vagyok rá, hogy az Amerikai Magyar Akadémikusok Társasága ebben komoly szerepet játszik, mert mi azon néhány szervezet közé tartozunk, amely számos külső tagot tömörít.

Az MTA-nak összesen 174 külső tagja van, ebből 78 az amerikai kontinensen (beleértve az Egyesült Államokat, Kanadát és egy brazíliai tagot is). Nyugat-Európában 57, a Kárpát-medencében 34 külső tag él és dolgozik, rajtuk kívül van még Ausztráliában és Japánban is külső tag. Tehát az AMAT révén az amerikai kontinenst mi egész jól le tudjuk fedni. A Kárpát-medencében nagy szerepe van a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak, gond viszont, hogy a Nyugat-Európában élő 57 magyar kutatónak nincs szervezete, pedig valahogy őket is be kellene vonni a magyar tudományos életbe. Szerintem ebben az is közrejátszik, hogy a nyugat-európai egyetemeken kötelező nyugdíjkorhatár van, 65-67 éves korban, tudományos karrierjük csúcsán levő kutatókat, professzorokat küldenek nyugdíjba. Jó lenne, ha ők megtalálnák a helyüket, én azt hiszem, nagyon jól tudnának segíteni a magyar tudomány vérkeringésében. Ezen is munkálkodunk, ehhez is fogjuk majd kérni az elnöki bizottság segítségét, az elnök úr támogatását.