200 éve született Jókai Mór, a Magyar Tudományos Akadémia tagja

A ma 200 éve született, máig legolvasottabb írónk munkásságát ekképp méltatta Berzeviczy Albert elnök születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia ünnepélyes közülésén: „Azt hiszem, nemcsak a mai, az ő korából még alig kinőtt nemzedék, hanem sokkal későbbiek is méltónak és érdekesnek fogják találni a Jókaival való foglalkozást is. Méltónak és érdekesnek pedig addig találjuk a valamivel való foglalkozást, amíg az a valami eléggé gazdag, eléggé mély és sokoldalú arra, hogy fölötte nézeteink el is térhessenek, össze is ütközhessenek.”

Jókai Mór és a Magyar Tudományos Akadémia születési évének egyezése akár szimbolikusnak is tekinthető. Széchenyi István a tudományét, Jókai a költészet varázsforrását találta meg a magyar nyelvben: „Hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hü hazafi legyek; hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odatalálóbb nyelvet nem ismerek, mint a magyar … magyar nyelven költeni olyan, mint a hegedűművésznek a Stradivarión játszani … hálát adok az Istennek, hogy ezt nekem adta anyanyelvül…”

Jókai Mórt Akadémiánk 1858-ban választotta tagjává. Székfoglalójának témája a magyar néphumor volt. Értekezését a következő gondolatokkal zárta: „Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? (…) azt fogom mondani: én e kötetekbe gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt alakjait, ezeket hagytam az utókornak! És ezek a kötetek élni fognak és tanuskodni, míg a magyar él; ez pedig él – míg a világ áll.”

Jókai 1904-ben bekövetkezett halálának másnapján Eötvös Loránd elnök e szavakkal emlékezett meg róla az Akadémia vezetőségének rendkívüli ülésén: „Értjük, miért gyászolja halálát ma egész nemzetünk, s ebben a gyászban nagy a mi részünk is. Még nagyobb, mint másoké, mert Jókai Mór, kit Akadémiánk 1858-ban választott levelező, később rendes, majd tiszteleti és igazgatósági tagjává, közel egy félszázadon át ez Akadémia kötelékében fejtette ki gazdag irodalmi munkásságát.”

Létrejöttétől 1949-ig az Akadémia kötelékébe tartoztak a „széptudományok”, azaz eredetileg „az általános és különös szépműtan; a hangzó, képző és mímező művészetek elmélete, a műtörténet, műbírálat és a szóló művészetek: szépprosa, különösen a szónoklat, végül a költészet”. Tagságát tekintve is igen érdekes gyűjtőterület volt, mert idetartoztak az írók és más művészek, de az irodalomtörténészek és műkritikusok is. Mindez beemelte az Akadémia falai közé a szépírók és ítészeik ősidőktől fogva „se velük, se nélkülük” kapcsolatát.

Ennek kapcsán tanulságos felidézni Jókai és egy másik jelentős személyiség, a kor meghatározó befolyású kritikusa, műítésze, a szintén akadémikus Gyulai Pál sajátos kapcsolatát. Az 1850-es években írt Dózsa-drámája miatt Jókait már akadémikussá válását megelőzően támadta Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Csengery Antal és társaik, akik később az Akadémián is nagy befolyásra tettek szert. Az „irodalmi Deák-párt”-ként is ismert kör tagjai helytelenítették, hogy Jókai feloldást, kiengesztelődést, összefogást kizáró drámai tárgyat és dramaturgiát választott akkor, amikor a társadalmi és intellektuális erők összehangolására, közös célokra fordítására lett volna elsődlegesen szükség.

Gyulai és Jókai azonos időpontban, a szabadságharc utáni elhallgattatást követő első lehetséges alkalommal vált akadémiai taggá, de mindvégig megmaradtak politikai ellenfeleknek. Pályájuk csúcsán Gyulainak meghatározó befolyása volt az Akadémián, a Kisfaludy Társaságban, a Budapesti Szemle folyóiratban és az egyetemen, ahol nemcsak a magyar irodalomtörténeti tanszéket, de a tanári képesítővizsgát is uralta. Ezzel szemben Jókaié volt a közönségsiker, a népszerűség, a befolyás a napilap-publicisztika, az élclapok felett és „övé” volt a Kisfaludy Társaságból kihagyottak számára létrehozott Petőfi Társaság.

Fél évszázados ellentétük velük együtt szállt volna sírba, ha mélyén nem a „felirati” és a „határozati párt” politikai programja közötti különbség húzódott volna meg, amelyből a dualizmus kori pártpolitika alapvető választóvonala lett. Ez a megosztottság a 20. századi ideológiai vitákba is áthagyományozódott, hatása szinte máig tetten érhető. Mindennek a mai Akadémia életében kevés jelét tapasztalni. Mindketten a bátran felmutatható hagyományaink közé tartoznak, éppenséggel annak bizonyítékai, hogy az Akadémia kétszáz éve alatt valamennyi nemzeti program egymással sokszor éles vitában álló első vonalbeli, színvonalas hangadói végül is mindig helyet kaptak Akadémiánkon belül, s nem rekedtek, szorultak falainkon kívülre.

A magyarul a Pesti Hírlapban publikált, eredetileg a New York i The Forum folyóirat felkérésére írt önéletírásában Jókai így ír: „Negyven évig azt hittem, (…) hogy ez a legelső munkám elveszett. Az ötvenedik évben azonban az én szintén ötven évet jubiláló kedves barátom és kritikusom, Gyulay (!) Pál (az is ritka kegyelme és nagy adománya a sorsnak, hogy egy ötven évig író egy ötven évig kritikust tisztelhessen maga előtt!) addig kutatott az akadémia levéltárában, míg rátalált az elveszettnek hitt első drámámra, s most már az is ki van nyomatva a műveim próbakötetébe. Hiszen rossz dráma a »Zsidó fiú« tele vakmerő képtelenségekkel, de vannak benne gondolat villámok, aminőkre most nem volnék képes, és van egy merész, emberi eszme, ami a korszellemet félszázaddal megelőzte, egy elnyomott faj szenvedéseinek égre kiáltása.”

Jókainak az akadémiai belső életben való jártasságát mutatja, ahogy Brassai Sámuel, az „utolsó erdélyi polihisztor” akadémiai taggá válásáról ír. Jókai szerint Brassai azért lett olyan későn az Akadémia rendes tagja, mert a természettudományi kar úgy találta, hogy a nyelvészet terén szerzett nagyobb érdemeket, a filológiai osztály a filozófiainak ajánlotta figyelmébe, az a zenekutatókhoz utalta, s „a nemes vetély így folyt évről évre”.

Jókai Magyarország máig legnépszerűbb és legolvasottabb írófejedelme, aki írói hivatása mellett aktív politikai közéleti szerepet is vállalt, s nagyon ügyesen élt a kor médiaerejével. Pályája első évtizedeiben saját lapjaival, illetve hosszú életű élclapjával, az Üstökössel valódi közvélemény- és politikaformáló erővé is emelkedett, míg élete utolsó évtizedeiben – mostohaunokája, Jókai Róza és férje, Feszty Árpád irányításával – a család médiafelületeken való megjelenését is tervezetten felhasználta népszerűségük és keresettségük növelésére. Jókai ezt a képességét a Magyar Tudományos Akadémia javára is gyakorolta.

Az Akadémia székházának építésére néhány szabolcsi középbirtokos kezdeményezett helybeli gyűjtést. Jókai Mór több cikkével is az ügy mellé állt. Először az író által szerkesztett Magyar Sajtóban (majd a Budapesti Hírlapban) tették közzé a felhívást, és többszöri híradással kívánták országos mozgalommá bővíteni. Egyik nyilatkozatában olvasható: „Én már látom is azt a díszes, kétemeletes házat ott a dunaparton, mely esztendő ilyenkorra ott fog állani (ahol még most nincs egyéb homoknál), büszke homlokzatán e ragyogó felirattal: »Magyar akadémia!«”.

A Jókai Mór által felkarolt és népszerűsített vidéki kezdeményezés – Jókai megfogalmazásában motio – a sajtó révén terjedt el, és vált széles körű nemzeti mozgalommá. Jókai 1857-es látomása megvalósult. Széles társadalmi összefogás eredményeként, kevesebb mint tíz év alatt, az író által vizionált helyen felépült az Akadémia háromszintes, reprezentatív és korszerű, neoreneszánsz palotája, amelynek ünnepélyes átadására közel 160 évvel ezelőtt, 1865. december 11-én került sor. Egy, a vidéki magyar társadalom alsóbb középrétegeiből induló szerveződés eredményét szimbolikusan is megjeleníti. Már a maga korában is a nemzeti közösség erejét és a tudomány iránti megbecsülését reprezentálta a Duna túlpartján magasodó, a császári hatalmat megjelenítő királyi palota ellenpárjaként.

Jókai a már felidézett önéletírását az alábbi sorokkal zárja: „Legjobb barátom volt maga a magyar közönség, mely nagy kegyével gondtalan élettel jutalmazott; a király kitüntetett a Szent Istvánrend adományozásával, a kormány férfiak barátságukkal, a nemzet a képviselői állással, a magyar tudományos akadémia négy izbeni választással, a tudomány-egyetem doktori promoveálással, városok, társulatok dísztagsággal, intézetek jövedelmező állásokkal, kiadóim műveim elterjesztésével, ifjú írótársaim és a művészek szeretetükkel. Ha ma elhagynám a földi világot, csak azt tudnám referálni annak a másik világnépének, hogy ez az elhagyott nagyon szép világ volt. (…) A fának csak a koronája törött le, a sarjak virágoznak a törzs körül.”

Az MTA200 rendezvénysorozat megemlékezéseihez kapcsolódva, akadémiai és korabeli sajtóanyagok felhasználásával készítette: Kecskeméti Gábor, Nagy Marianna és Oberfrank Ferenc.