Egy tudós prelátus az Akadémia főtitkári székében – Fraknói Vilmos

Fraknói Vilmos 1843-ban született a Nyitra vármegyei Ürményben. Két évvel később keresztelték meg uradalmi orvos édesapja, Frankl Sándor katolizálását követően. Hírlaptudósítás szerint 1874-ben azért változtatta Fraknóira a nevét, mivel „tudós collegái azt óhajtották, hogy az általa szerkesztett »Magyar országgyűlési emlékek« címlapján magyar név álljon”. Édesanyja, Gerstl Johanna családja Fraknó vidékén élt, a névválasztást ez magyarázhatja. Még csak 15 éves volt, amikor az esztergomi bencés diákévek, majd a nagyszombati érseki gimnázium és kisszeminárium után 1858-ban megkezdte teológiai tanulmányait a pesti egyetemen. A Központi Szeminárium növendéke lett. Az intézmény falai között, a pálos könyvtárban őrzött „történeti kútfők hallatlan gazdagságában elmerülve” ismerte fel életcélját papi hivatása mellett: történész lesz. Több mint hat évtizedet felölelő alkotói korszakának nyitánya 1861-re esett. Ekkor publikálta akadémiai díjat nyert, az Árpád-kor művelődési viszonyaival foglalkozó pályaművét.

„Nagyobb volt az a boldog tudat, hogy a bírálók azt mondották: » A szerző fejtegetéseivel történetírói hivatást árul el«”

– emlékezett vissza a kezdetekre Fraknói 1924-ben. Bátorító bírálói Csengery Antal és Wenzel Gusztáv voltak. Tehetségére már ekkor felfigyelt az akadémiai főtitkár Toldy Ferenc, a leendő barát s mester Ipolyi Arnold, valamint a száműzetéséből hazatért Lonovics József csanádi püspök. Lonovics biztatására fogott bele Pázmány-kutatásaiba. Anyaggyűjtését nyolc éven keresztül folytatta, nagyszombati gimnáziumi, majd esztergomi szemináriumi tanári munkája mellett is. Ekkor kezdte meg a spanyolországi és itáliai történeti források feltárását. Leopold von Rankét követve a diplomáciai jelentések feltérképezését helyezte a középpontba. Három kötetben megjelent Pázmány-életrajza az első magyar nyelven írt, modern történeti biográfia. Máig alapműnek számít.

A nagymonográfia már a pályaindulásakor felvillantotta a hazai történettudomány első helyen Fraknóihoz köthető, átfogó korszerűsítésének, részben megteremtésének távlatait. A kora újkor mellett Martinovics-életrajza az újkorkutatás, Jagelló- és Hunyadi-kori munkái, Corvina-publikációi pedig a magyar medievisztika és humanizmuskutatás tartóoszlopai lettek. Újabb MTA-pályázat nyomán írta meg a magyar és külföldi iskolázást tárgyaló alapművét. Ezzel vette kezdetét az a kutatási irány, amely a magyar oktatásügy, az egyetemi peregrináció, illetve a magyar könyvkultúra feltárására irányul.

„nekem valóban az Akadémia volt az első szerelmem”

Noha első alkalommal erősen leszavazták – ez később éppenséggel Kodály Zoltánnal is megesett –, a Pázmány-életrajz elismeréseként 1870-ben mindössze 27 évesen az MTA levelező tagja lett Ipolyi Arnold ajánlására. Ekkor már öt éve pap volt, 1865-ben szentelte fel Scitovszky János hercegprímás az esztergomi bazilikában. Az Akadémián a szabadságharcos püspök-akadémikus, a kalandos életű egykori hatvani prépost, Horváth Mihály egyengette Fraknói útját. Horváth először Rudolf trónörökös nevelőjének szánta az apró termetű, fiatal papot – hiába. Kárpótlásul elérte, hogy 1873-ban, rendes taggá választásakor egyúttal a II. Osztály, a Bölcsészeti, Társadalmi és Történeti Tudományok Osztályának titkára legyen.

Osztálytitkársága mellett 1875-től a Széchényi család kedvezéséből az Országos Széchényi Könyvtár igazgatója („őre”) lett. Tisztségét négy évig, akadémiai főtitkárságáig viselte. Ez idő alatt a nemzeti könyvtárat kézirattárával együtt európai színvonalra fejlesztette. Útjára indította a Magyar Könyvszemlét, Rómer Flóris közreműködésével pedig meghonosította a palimpszesztkutatást. A betegeskedő Arany János utódaként lett 1879-ben az MTA főtitkára. Az elvileg élethosszig szóló tisztséget kerek évtizedig viselte. Lemondását követően három évig másodelnöke, majd igazgatósági (1907-től pedig tiszteleti) tagja az Akadémiának.

Vezetői pozícióiban végzett tevékenysége, valamint kiadványszerkesztői munkája alapvető volt nemcsak a II. Osztály, hanem az egész Akadémia dualizmus kori korszerűsítésében. Azon struktúra és szerep kialakításában, amelynek köszönhetően az 1860-as évekre válságba jutó intézmény nemcsak a történettudományban, hanem a többi tudományágban is meghatározónak bizonyulhatott – 1949-ig gyakorlatilag változatlan szerkezetben. Fraknói így emlékezett vissza ezekre az időkre:

„Sokat dolgoztam az Akadémia adminisztrációjában. Mikor Arany János akadályozva volt a főtitkári teendők elvégzésében, engem bíztak meg helyettesítésével, mikor pedig az Akadémia a történelmi tanulmányok fejlesztésére külön bizottságot szervezett, ennek is én lettem a titkára. Ez a bizottság első nagy munkájául a magyar országgyűlési emlékek kiadását tűzte ki, amelynek szerkesztésével engem bíztak meg. Az Akadémia ugyancsak ebben az időben indította meg könyvkiadó vállalatát, amelynek vezetését, erőmet túlbecsülve, megint csak én vállaltam. Egyik akadémiai nagygyűlés alkalmával az ülés végén id. gróf Andrássy Gyula gratulált, hogy az összes felolvasások között az én főtitkári jelentésem volt a legérdekesebb és legértékesebb…”

Toldy Ferenc elhunytát követően, 1875-től 1880-ig töltötte be az MTA Történelmi Bizottságának előadói, majd 1886–1895 között elnöki tisztét. A későbbi nevén Történettudományi Bizottságnak már 1871-től tagja volt, és egészen haláláig az maradt. Előadói tisztsége kezdetén megfogalmazott nagyívű tervezete egyfelől számba vette és rendszerezte az 1711 előtti magyar történelem kutatásában elért eredményeket. Másfelől „javaslatai egészen új programot jelentenek a bizottság számára a 18. századi Magyarország történetének feldolgozására, valamint hazánk művelődéstörténeti és szláv történeti és irodalmi emlékeinek feldolgozására, illetőleg felkutatására”. Újraszabályozta a bizottság és a Magyar Történelmi Társulat viszonyát, s úgy alakította át a Történelmi Tárat, hogy szélesebb közönség igényeit is kiszolgálhassa. A képi illusztrációkkal ellátott Történeti életrajzoknak már a modern értelemben vehető tudomány-népszerűsítés volt a célja. Kiadásukba Szilágyi Sándor oldalán kapcsolódott be. Még szélesebb körű ismeretterjesztésre nyílott lehetősége 1897-től a magyarországi múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjeként. A Pulszky Ferenctől megörökölt pozícióban 1915-ig dolgozott.

„szerény vagyonom… elégségesnek mutatkozott, hogy az intézet befogadására alkalmas ház építésének gondolatát felkarolhassam”

Fraknói Vilmos történészi munkásságát vatikáni levéltári kutatásai nemzetközi dimenziókba helyezik. Az 1881-ben XIII. Leó által a tudomány számára hozzáférhetővé tett szentszéki iratgyűjtemények magyar anyagának feltárása céljából az Akadémia főtitkáraként már 1882-ben megalapította a Monumenta Vaticana Hungariaet. Az egyházi javadalmasok hozzájárulásaiból finanszírozott, 1884-től megjelenő kiadványsorozat – egyházmegye-történeti folytatásával együtt – a Magyar országgyűlési emlékek mellett Fraknói legnagyszabásúbb tudományépítő vállalkozása lett.

A Pesty Frigyes, Óváry Lipót, Fejérpataky László és mások közreműködésével végzett vatikáni kutatásoknak oly nagy jelentőséget tulajdonított, hogy akadémiai másodelnöksége lejártával 1892-ben Rómába költözött. Lényegében már évtizede működő, alapművek sorát publikáló római „magyar történeti iskolája” számára elegáns székhelyet építtetett az Örök Városban, mellette pedig alkotó művészház céljaira újabb, némileg szerényebb épületet emeltetett a későbbiekben. A Fraknói-villa 1905-ig történeti magánintézetként működött. Átmeneti – és váratlan – bezárása után 1913-ban Fraknói a magyar államnak adományozta az épületet. Kötelező feltételül az ajándékozási szerződésben kikötötte, hogy az államnak cserében történeti intézetet kell fenntartania Rómában. Az MTA-n belül ugyanekkor létrejött a „Római Történeti Intézet Bizottsága”. Az akadémikusi testület irányításával a világháború és az összeomlás évei után a római intézet végül 1924-ben kezdte meg működését.

Mennyire jelentősnek tartotta eme alapításait Fraknói, végakarata mutatja: „Bármiféle méltatás helyett azt szeretném, ha alkotásaimmal törődnének, és a római magyar történelmi intézetet meg a művészházat fönntartanák, mert ez közérdekű a magyar tudomány és képzőművészet szempontjából” – nyilatkozta 80. születésnapja alkalmával. Kívánsága azonban nem teljesült.

Máig kötelező, egyben ösztönző római tudományos örökségének viszontagságai ellenére Fraknói Vilmos tudományos életműve, pályája kerek és páratlan. Mindent elért, amit tudósként el lehetett érni, méghozzá nagyon fiatalon. Akadémiai főtitkárságától önként vonult vissza. Az okot nem tudjuk pontosan, de így kétségkívül még több időt tudott kutatásaira fordítani. Életmű-bibliográfiája 508 tételt számlál, a mennyiséget csupán a minőség múlja felül. Jószerével két generációnyi időt töltött a tudományos pályán. A 20. század elején Fraknói a történészek doyenje Rómában, a külföldi intézetek nevében ő köszöntötte 1903-ban az új pápát, X. Piuszt. Idehaza az örök rivális és ellenlábas Thaly Kálmán mellett valóságos sztártörténész már ekkoriban. Rendre feltűnt az újságok címlapjain – a viták sem kerülték el –, jó stílusban megalkotott történeti írásain generációk sora nevelkedett.

A püspökké sosem szentelt püspök-akadémikus

Az akadémiaihoz hasonlóan Fraknói Vilmos egyházi pályája is fényesen indult. 1878-tól nagyváradi kanonok. Az egyik stallum litterarium jól dotált javadalmasa, a következő évtől szekszárdi apát. Schwartz Gyula így jellemezte őt 1886-ban: „Apátkanonok és Főtitkár. Ezért irigyli sok ember, pedig az, hogy ő, aki éppen nem római katolikus vallásban született, ma már körülbelül 25 000 forint jövedelmet húz az egyháztól, államtól, Akadémiától, és hercegi termekben lakik, ez még nem a legerősebb oldala az ő földi boldogságának. Nagyobb befolyása van őneki az Akadémiára és az Akadémia által a kormányra mint bárki másnak… kedves kis gömbölyű magyardad barna papocska, akinek keresztyén alázatosságban fürdő örök mosoly honol az ajkain, és aki egy múlt századbeli francia abbé udvariasságát egyesíti egy gazdagon dotált pirospozsgás magyar alföldi plébánosnak előzékenységével… Nincs hozzá fogható diplomata az egész magyar Akadémiában. Mint zsenge papnövendék meg bírta már magának találni az utat, amelyen haladva, ma már kulturális magyar nagyhatalom és nagyváradi kanonok, tizenöt-húsz év múlva pedig tán érsek lesz belőle meg bíbornok…”

Fraknói jó kormánykapcsolatokkal rendelkezett – Treforttal például együtt utazta be Angliát. Püspöki kandidációjára joggal számítottak kortársai. 1889-ben arbei „választott” püspök lett. Ez még csupán a magyar korona által főkegyúri jogon adományozott cím volt, szenteléssel nem járt, de magas társadalmi presztízst jelentett számára. Végül Wlassics Gyula kultuszminiszter a millennium évében a pécsi püspökségre terjesztette fel Fraknóit. A magyar kormány közel egy évig, 1897 őszéig ragaszkodott a tudós apát-kanonok jelöléséhez, az Apostoli Szentszék azonban különféle kifogásokkal makacsul elutasította az akkor már ideje jó részét évek óta az Örök Városban töltő tudós magyar prelátus személyét. A Bánffy-kormány eltökélt volt, hogy diplomáciai úton kierőszakolja a római Kúria beleegyezését a megyéspüspöki kinevezéshez. Fraknói azonban látva Mariano Rampolla bíboros államtitkár engesztelhetetlen ellenállását, visszalépett pécsi püspökjelöltségétől. Szerényen beérte az 1900-ban kárpótlásul elnyert szentjobbi apátsággal.

Apáti javadalma és váradi kanonikátusa bevételeiből főpaptársait messze meghaladó mecénási tevékenységet folytatott. Legszebb példája ennek a magyar államalapításnak a Lateráni-székesegyházban 1909 folyamán állíttatott monumentális emlékműve. Megyéspüspökségének, a kortársak által vizionált érseki palliumnak és a bíborosi kalapnak az elmaradása – utóbbi a történész pályatárs Vaszary Kolos s a közeli barát, egykor iskolatárs Hornig Károly számára egyaránt kijutott – a magyar és egyetemes katolicizmust szegényebbé tette. A tudomány viszont gazdagodott, hiszen így Fraknói aktív, folyamatosan alkotó történész maradhatott. Kerek 100 esztendeje, 1924. november 20-án, az akkor 100 éves Akadémia történetének írása közben hullott ki végleg kezéből a toll. Halála előtt ekként nyilatkozott szeretett intézményéről: „De hát… »On revient toujours à ses premiers amours«. És …nekem valóban az Akadémia volt az első szerelmem. Gyerekember koromban egyetlen vágyam volt oda bejutni, s boldog voltam, amikor végre osztálytitkára lehettem. S most íme, a sír szélén, mert hiszen nagyon öreg vagyok én már, még csak egy óhajtásom van: hogy az Akadémiát megifjulva, a korszellemtől áthatva lássam…”

Tusor Péter
A szerző a PPKE professzora, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Moravcsik Gyula Intézetének tudományos tanácsadója.