A Magyar Tudományos Akadémia elnökei: báró Eötvös Loránd (1889–1905)

A Magyar Tudományos Akadémia hatodik elnöke, Eötvös Loránd báró a legismertebb tudósaink egyike – aki ugyan a dualizmus kori Magyarország politikai életében is letette a névjegyét, de életművének leginkább időtálló elemei a fizikatudományhoz kötődnek. Kísérleti fizikusként az Eötvös-törvény és az Eötvös-állandó, az Eötvös-hatás és az Eötvös-korrekció, legfőképpen azonban a torziós ingája és az azzal folytatott mérések révén írta be nevét a legnagyobbak közé. Számos magyar és külföldi állami elismerésben és kitüntetésben részesült. 1894-ben ásványt (lorándit), 1902-ben a Dolomitokban 2836 méter magas hegycsúcsot (melyet ő mászott meg elsőként), 1970-ben holdkrátert, 1991-ben kisbolygót neveztek el róla. 1948-ban, születésének 100. évfordulóján, a londoni Science Museum Hungary’s Greatest Man Of Science[Magyarország legnagyobb tudósa] címen szervezett emlékkiállítást tiszteletére.

Magyarországon fizikusi teljesítménye mellett közéleti szereplőként, kultúra- és tudományszervezőként is tisztelettel adózunk emléke előtt. Díjak és ösztöndíjak, közterek, társulatok, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet és persze az ország legnagyobb egyeteme viseli a nevét (1950-től). Eötvös tudományos kutatásai, közel fél évszázados oktatói és tudományszervező munkássága révén valóban minden más tisztségénél szorosabban kapcsolódott a pesti egyetemhez, emlékét azonban nemcsak az ELTE, hanem az általa 16 évig vezetett Akadémia, illetve több más kulturális és tudományos intézmény és egyesület is őrzi. [...]

Eötvös Loránd szó szerint a forradalom szülötte. Amikor 1848. július 27-én meglátta a napvilágot a budai Svábhegyen, édesapja éppen az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként dolgozott az ország polgári átalakulásáért. Eötvös József báró (1813–1871) a 19. századi magyar történelem egyik legnagyobb formátumú személyisége volt: a centralista politikai irányzat egyik vezéralakjaként a reformkorban, miniszterként a Batthyány-kormányban, Deák Ferenc és Andrássy Gyula legfontosabb társaként a kiegyezés megszületésében, majd 1867–1871 között újfent kultuszminiszterként meghatározó szerepet játszott nemzeti történelmünk alakulásában, 1866–1871 között MTA-elnök is volt.” [...]

A Heidelbergben doktorátusát 1870-ben megszerző Eötvös Lorándot egészen fiatalon tagjai közé fogadta a Természettudományi Társaság, 1871-től pedig a pesti egyetem helyettes tanára, majd hamarosan magántanára lett. „A következő pár évben karrierje szinte hihetetlen felívelést mutatott: 25 éves kora előtt elérte az egyetemi tanári pálya tetőfokát, és levelező taggá választotta az MTA. Még ha sokat dolgozott is mindezért, nem volt kizárólag a saját érdeme, amit kritikusai fel is hoztak ellene. Eötvös József még életében igyekezett felkészíteni fiát a neve miatt várható protekcióra, ugyanakkor a magas elvárásokra is. »Ha ma meghalok, sok ember lesz az országban, ki rám hálával emlékezik, s örömmel fogja megragadni az alkalmat, ha neked használhat. Nincs pálya, mely előtted nyitva nem áll, […] s ez nagy segéd, de csak annyiban, hogy érdemeid elismerésre számolhatnak; de ezen érdemeket magadnak kell szerezned, magad erejével kell haladnod a pályán«” – írta az idősebb Eötvös fiának.

Eötvös Loránd 1875-től átkerült a számára kedvesebb Kísérleti Fizika Tanszékre, amelynek 1878-tól [...] ő lett a vezetője egészen haláláig. [...] A gravitációs méréseihez megalkotta az Eötvös-féle torziós ingát, amellyel az 1890-es évektől terepi méréseket végzett. Az inga alkalmas azonos gravitációs térben a súlyos és a tehetetlen tömeg arányának kimutatására, így alkalmazható a földfelszínben lévő szénhidrogének kutatására. Emellett a közel fél évszázadon keresztül a legpontosabbnak számító mérései kísérleti úton megerősítették Albert Einstein általános relativitáselmélete alapkoncepciójának, az ekvivalenciaelvnek az érvényességét. »Nem múlhat el levélváltásunk anélkül, hogy hálámat ne fejezném ki a súlyos és tehetetlen tömeg azonosságára vonatkozó tudásunkat előmozdító vizsgálataiért« – írta Einstein az idős Eötvösnek 1918-ban. [...]

Eötvös Loránd korántsem volt a világtól elvonuló, elefántcsonttornyába zárkózó tudós archetípusa, kifejezetten aktív társadalmi életet élt, és saját bevallása szerint éppen azért választotta a tudományos pályát, mert meggyőződéssel vallotta, hogy »nincsen állás, melyben hazám javáért többet tehetnék«. Apja és a közeli hozzátartozói hatására fiatal korától kezdve érdekelte a közélet. Nagykorúságától tagja volt a főrendi háznak. [...] Igazán jelentős tudomány- és oktatásszervező tevékenységet fejtett ki a pesti egyetemen, elsősorban a tanárképzés és a tudományos színvonal emelését szem előtt tartva. Mintegy fél évszázados tanári működése mellett főként az egyetemhez kötődtek kutatásai, kísérletei is. [...]

Trefort Ágoston 1888. augusztus 22-i halálát követően több hónapnyi bizonytalan helyzet, valamint az elnöknek kiszemelt két-három személy visszalépése után a tisztség komolyságához képest ad hoc módon lett Eötvös Lorándból az Akadémia elnöke – hogy azután vezetésének 16 éve alatt jelentős kéznyomot hagyjon a tudós testület történetében. [...] A dualista korszakban ő volt az első elnök, aki megválasztásakor még nem töltött be miniszteri tisztséget” – igaz, ezt „orvosolta”, hiszen 1894 júniusa és 1895 januárja között az első Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. „Eötvös személyében átmenetet képezett két korszak között, hiszen a szakterületükkel kapcsolatos ismereteiket egyetemi szakképzés során szerzett, kutatásaikat a tudományos intézményrendszer keretein belül művelő tudósok fiatal, reformokat óhajtó generációjához tartozott, ráadásul a második ipari forradalom után még inkább népszerűnek számító természettudományok területén. Származása révén azonban az Akadémia korábbi nagy nemzedékéhez is erős érzelmi szálak fűzték. [...]

Eötvös Loránd szó szerint élete végéig, erejének végső kimerüléséig dolgozott, utolsó cikkét betegágyából diktálta lányainak. Külön miniszteri engedéllyel 70. évének betöltése után is megőrizhette tanszékét és laboratóriumát. 1918-ban egészségi állapota gyors romlásnak indult, rák támadta meg, és a spanyolnáthát is elkapta. Utolsó csapásként 1919. március 30-án felesége halálát is meg kellett érnie, de néhány nap múlva, április 8-án követte hitvesét a sírba. Eötvös életének groteszk keretet adott, hogy amint születése, úgy a halála is forradalmi átalakulások közben történt.

Részletek A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai című kötetből (szerk.: Szilágyi Adrienn; Budapest: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023)
A fejezetet írta: Schwarczwölder Ádám
A teljes fejezet ide kattintva tölthető le.