Egy elnöki portré születése – Barabás Miklós: Gróf Teleki József

Gróf Teleki Józsefet (1790–1855) a Tudós Társaság alakuló ülésén 1830 novemberében választották meg az intézmény elnökévé, így ismerve el az ő és felmenői tudománypártoló és -szervező munkásságát. Személyét és pozícióját azonban a kezdetektől beárnyékolhatta az alapító, gróf Széchenyi István (1791–1860) alakja, aki a másodelnöki posztot töltötte be (és akivel egyébként jó viszonyt ápoltak). A személyek és a tisztségek hierarchiájának ez a látens zavara manifesztálódott látványosan az 1836. évi nagygyűlésen, szeptember 10-én, amikor is Széchenyi Friedrich von Amerling (1803–1887) által festett, reprezentatív, egész alakos képmását bátyjai ajándékképpen megküldték az intézménynek.

Teleki reprezentációs hátrányának ellensúlyozására a titkár, Toldy Ferenc (1805–1875) rövid időn belül gyűjtést indított a tagok között. A főrangúak 4-5, a többiek 1-2 forintot fizettek be az elnök arcképének elkészíttetése céljából az aláírási ívek szerint, de voltak, akik anyagi helyzetük vagy Telekivel való viszonyuk miatt nem járultak hozzá a költségekhez – mint például Szász Károly (1798–1853) vagy Wesselényi Miklós (1796–1850). Kézenfekvőnek tűnhetett, hogy a Toldy és további irodalmár tagok által pártolt és éppen a szeptember 10-i ülésen taggá választott festőt, Barabást kérjék fel a mű elkészítésére még 1836 folyamán. A mellkép árát azonban csak 1837 nyarán egyenlítették ki: 73 forintot adtak át a festőnek. Ez az összeg meghaladta Barabás ugyanebben az évben Pesten festett mellképeinek 40 és 60 forint között mozgó árát (ugyanakkor nem világos, hogy a keret költségét ki állta; a portré litografálását előkészítő tusrajzért viszont az intézmény külön fizetett). Vajon miért voltak ilyen nagyvonalúak?

Talán azért, mert a feladat kihívást jelentett. Barabásnak úgy kellett a Tudós Társaság elnökéről méltó reprezentációt adnia, hogy az Amerling festette Széchenyi-képhez képest több tekintetben behozhatatlan hátránnyal indult. Egy divatos és elismert bécsi festővel szemben állt helyt Pestre csak nemrég érkező és kevéssé ismert művészként, úgy, hogy a megrendelő nem egy főúri mecénás, hanem egy korlátozott anyagi forrásokkal rendelkező egyesekből álló (tudós) közösség volt – ráadásul ennek a közösségnek az újonnan választott tagjaként éppen a közösség elnökét kellett megfestenie. Egy, az arisztokrata családi reprezentáció évszázados hagyományát folytató, nagyméretű, egész alakos portré helyett pedig jóval kisebb léptékű mű készítésére kérték fel: egy mellképet kellett festenie, azaz jóval szerényebb festői eszköztár állt a rendelkezésére.

Barabás megfelelt a kihívásoknak, pedig Teleki (társadalmi állását és) a társaságban betöltött vezető pozícióját pusztán méltóságteljes arckifejezésével, délceg tartásával és gazdag ruházatával, valamint a kép festésmódjával érzékeltethette a képen. A grófot (a korban divatos) díszmagyarban ábrázolta: arany gombolókkal díszített fekete dolmányban, amely fölé egy még több arany sujtással, paszománnyal díszített, mélyzöld, már-már fekete, belül szokatlan módon fehér prémmel bélelt mentét borított. De a közkedvelt viselettel szemben ezt a ruhadarabot nem vetette könnyedén Teleki vállára vagy akasztotta a nyakába, hanem gondosan ráadta és eligazította rajta. A visszahajtott mente dús, fehér szőrméje így széles gallérként, egyenletesen terül szét Teleki vállán; mellkasa előtt arany mentekötő fogja össze szorosan. Ez a fehér prémes mentegallér a ragyogó aranydíszekkel együtt azonban több egy korabeli fényűző főúri öltözéknél. Az európai portréfestészet egyik különleges képi hagyományát idézi: az uralkodói palástok hermelinprémes kihajtóira asszociál. Egy olyan fejedelmi pompára és ragyogásra, amely a méltóságteljes tartással és tekintettel párosulva egyszer s mindenkorra kiemelte, megkülönböztette (vizuálisan) Telekit, az intézmény első elnökét közösségén belül – úgy a tudósok, mint a későbbiekben a tudósok portréi között –, kitűnőséget és (a másodelnökkel szembeni) elsőséget biztosítva neki. Barabás festészete legjavát adta a képen, amely egy nála ritkán látható, részletgazdag, pasztózus ecsetkezelésben is megnyilvánult, az angol portréfestészet hagyományának bensőséges ismeretét jelezve.

B.É.